Artemisz kígyója és a dinnyehéj

2016-09-18
843 olvasó

Törökországi pillanatok  – 4. rész

 

Gyerekkoromban az egyetemes műveltség legfőbb ismertetőjele az volt, ha valaki föl tudta sorolni az ókori világ hét csodáját. Négyig-ötig könnyedén eljutottunk, de Pheidiász Zeusz-szobra, mint valami gát, mindig megakasztott bennünket. Ha nagy nehezen ki is nyögtük, utána sosem jutott eszünkbe az epheszoszi Artemisz-templom meg a halikarnasszoszi Mauzóleum. Talán, mert fogalmunk sem volt róla, hol fekszik ez a két város.

Csak sejtettük, hogy az ókori világ két legismeretlenebb csodája valahol Kis-Ázsiában lehet, de ez ugyebár a törökök földje, sötét, elmaradott vidék. A görög gyarmatvárosok itt csak sínylődhettek, mert állandó rettegésben tartották őket a kelet felől ideportyázó hadak – gondoltuk úgy negyedikes-ötödikes korunkban, amikor az ember fia még a háborúkon és a csetepatékon keresztül jegyzi a világtörténelmet.

Most már kimondhatom: akkor sem tévedtünk volna nagyobbat, ha egy szappanoperából próbáljuk megérteni a közerkölcs hatásmechanizmusát. Kis-Ázsia a hellén kultúrának olyan, mint nekünk Erdély, vagy mint a Felvidék, mert a trianoni határmeghúzással nemcsak országunk területének kétharmadát veszítettük el, hanem – mint a görögök – történelmünk döntő hányadát is. Ennek következtében a magyar történelem manapság arra a tevékenységre hasonlít, amit távcsővel végez az ember a szomszéd portája felé. A görögök így valahogy lehetnek Kis-Ázsiával, a mostanság török kézen lévő, de az ókorban még Hellász részét képező, káprázatosan virágzó városállamaikkal.

Ma már csak ennyi látszik az ókori világ egyik csodájából
Ma már csak ennyi látszik az ókori világ egyik csodájából

Az is igaz, hogy ennek az ácsingózásnak csak annyi realitása lehet, mint amikor az ember elejt egy meggymagot és utána magáénak követeli a dús lombkoronájú gyümölcsfát. Hiába van az Égei-tenger partvidéke szinte a megcsömörlésig teleaggatva ókori – görög és római – emlékekkel, ez a vidék ma már annyira török, hogy a görög revizionizmus kevésbé lehet hiteles, mint mondjuk egy tungúz állam a Gobi-sivatagban. De nem tudni azt sem, milyen érzés lehet a törököknek az, hogy a görög szigetek szinte parasztköpésnyi távolságra vannak a partjaiktól? Hogy nem felhőtlen, az szinte biztos. A Galipoli-félszigeten például nem is létezik turizmus – az első világháborúból megmaradt bunkerek közelében modern katonai bázisok sorakoznak –, de a nyugat-anatóliai partvidéken sem sokkal jobb a helyzet.

A turistákban jóformán csak hiányérzetet és kérdéseket gerjesztő Trója után déli irányban szinte kietlen partszakasz következik, amelyet még a káprázatos pergamoni akropolisz sem képes megtörni, pedig ez a hely látnivaló szempontjából körülbelül úgy aránylik az athéni konkurenciához, mint az All Inclusive svédasztal a talponálló pultjához. És ez még csak a kezdet, mert néhány száz kilométerrel délebbre ott van az a bizonyos Epheszosz – ma Szelcsuk –, amelynek létezéséről ostoba kölykökként nem vettünk tudomást.

Artemisz kígyója
Artemisz kígyója

Mint a kis-ázsiai ókori városok többségében, a tenger itt is messzire vándorolt a hajdan volt városfalaktól. A török műemlékvédelemnek mindösszesen a város két százalékát volt ereje feltárni, de ettől az úgymond semmiségtől is hanyatt esik az ember. A kiásott rész untig elegendő ahhoz, hogy libabőrös legyen a kezünk szára, hiszen micsoda pompa és harmónia lehetett itt az aranykorban! Egyes híresztelések szerint Homérosz és Hérodotosz is itt született, de ha ők nem is, Anaxagorasz minden bizonnyal. Nagy kérdés, hogy Epheszosz miért nem tört világuralmi babérokra, pedig a nagysága és jelentősége alapján minden lehetősége meg lett volna erre. Talán a városvezetők itt is azzal a tévhittel áltatták magukat, amivel trianon után a mi kultuszminiszterünk, Klebelsberg Kunó, aki a magyar területveszést a magyar kultúrfölénnyel próbálta kompenzálni? A mi esetünkben erősen megkérdőjelezhető az eredmény, ám azt nehezen lehet vitatni, hogy Epheszosz kulturális fölénye kétezer évvel ezelőtt igenis nyomasztó volt Kis-Ázsiában. Történelmi adatok bizonyítják, hogy ez a város már az ókorban közvilágítással rendelkezett, nem beszélve a színházáról, amely visszakézből veri a mindenki által ismert epidauroszit. Kiművelt, finom lelkek róhatták azokat a kőlapokat, amelyeket ma turisták taposnak, az akkor még létező kikötőben egymást váltogatták a világ minden tájáról érkező kereskedőhajók, nem csoda, hogy az itt lakók azt hitték, ez a hely a föld origója, ami tőlük keletebbre vagy nyugatabbra van az csak mellékes semmiség. Ilyenformán nem csoda, hogy ez a város – tágas sétányaival, oszlopsoraival, boltíveivel, épületmaradványaival és mindenekelőtt a prospektusra kívánkozó Celsus-könyvtár homlokzatával – teljesen elnyomja hajdanvolt legnagyobb látványosságát, az Artemisz templomot.

A hajdanvolt csodás építmény helyén ma bűzös mocsár tátong
A hajdanvolt csodás építmény helyén ma bűzös mocsár tátong

A turistabuszok annyit sem időznek az Artemisz-templom romjainál, amennyit az autópálya vécék parkolóiban. Ahogy az útikönyvek is mondják: nincs itt az égvilágon semmi látnivaló. A hely, ahol valaha az ókori világ egyik legimpozánsabb építménye állott, ma büdös mocsár. A buszból kikászálódó népek gyorsan végigpásztáznak a terepen a videójukkal, aztán nyomás vissza a járműbe és irány az új, a tartalmasabb látnivalók felé! Egy, csak egy legény áll még a gáton: az az oszlop, amit a törökök azért raktak össze, hogy valami érzékelhető legyen a hajdan volt arányokból. Hátrébb, a kéklő messzeségben egy dombtetőn jól látszik az a bizánci vár, amelyet a templom anyagából emeltek. Köztudott, hogy ezt a komplexumot egy jampec annak idején felgyújtotta, hogy a neve fennmaradjon az utókor számára. Igaza lett, a nevét minden útikönyv és prospektus megemlíti, amivel tápot szolgáltatnak az egész világot átható globális igazságtalanságnak. Ez a humusz – csak azért sem írom le a nevét! – tényleg fennmaradt az utókor számára, miközben lángelmék egész sora hullott a feledés gyűjtőtárnájába.

A szuvenírek között az ép templomot ábrázoló repró is kapható
A szuvenírek között az ép templomot ábrázoló repró is kapható

Az Artemisz-templom kilátóján olyan érzés suhintja meg az embert, hogy az egyetemes kultúra egyik kiemelt helyszínén pöffeszkedik. Talán éppen azon a kövön áll, ahonnét Pál apostol prédikált az Artemisz-kultusz ellen, mert hogy ez megtörtént, ahhoz nem férhet kétség. Ez volt az ősi és a forradalmian új gondolkodás első hivatalos összecsapása. Aki nem rest, és leereszkedik a turisták számára készített kilátóról, a valamikori templom területére teszi a lábát. Rögtön megcsapja a talajvíz áporodott bűze, és borzadva látja a zöld moszatok közt tekergő kígyót, ami úgy tűnik, éppen őt, a betolakodót studérozza. A kígyó ráér, nem változtat a helyzetén, sem a fejtartásán. Nagy valószínűséggel csak egy ártatlan vízisikló, de a bácskai síkról jött embert mintha áram rázta volna meg. Egy szempillantás alatt megérti, hogy nincs semmi keresnivalója ezen a helyen, reflexből rákattintja a gépét a kígyóra – nem bajlódik sem a kompozícióval sem az élességállítással – aztán nyomás vissza kilátóra. Artemisz istennő közben valahol a közeli hegycsúcsokon röhög a markába.

A fáma szerint Krisztus kereszthalála után az idős Szűz Mária itt telepedett le Epheszoszban, mégpedig egy olyan hegyen, ahonnét a város és a tenger egyszerre látható. Ezt a pontot néhány évtizede egy német apáca látomásos tájolás segítségével lokalizálta, és most özönlenek oda a turisták. A hely erősen kommersznek tűnik és a nevezetes panoráma is csak a férfivizeldéből látható úgy-ahogy. Ott jártunkkor hatalmas erdőtűz tombolt azon a környéken, de a lángok megálltak a Szűz Mária ház kerítése előtt, ami legalább annyira különös, mint az Artemisz-templom pocsolyájában hentergő kígyó. És az is biztos, hogy hiába csapott össze a régi és az új vallás ezen a helyen, a kétféle misztika ma már egészen jól megfér egymással. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja ez emlékezés, mondta József Attila, és erre a törökök is biztosan rábólintanának, pedig kétezer kilométerre vagyunk a pesti rakparttól, ahol ugyanilyen időtlenségben úszik el a dinnyehéj.

 

[info] A riport 2010-ben készült [/info]

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL