A legszélső asztalnál a törzsvendégek ülnek, a fő helyen a jó mesélőkéjű Vendel úr. Ebben a szokatlan időpontban, a rekkenő hőség dacára is szép fekete öltönyben, patyolatfehér ingben ő volt az egyik betérő, vele volt a megyeszékhelyen dolgozó unokája. Jogot végzett, komoly fiatalember. Őt várta az öreg a megállóban, fontos családi ügyben hívta.
Két korsóval rendeltek, Jani, a kocsmáros óvatosan csapolt, nehogy a hab túlcsorduljon a korsó peremén. Fél füllel azért oda-odahallgatott, az ilyen foglalkozásnál megengedett egy kis egészséges kíváncsiság, de pletykáról szó sem lehet.
– Akkoriban volt ez igazán nagy munka – törölt le egy kis habot a bajuszáról Vendel úr –, amikor először vágtam a rendet két kaccsos kaszával. Olyan hőség volt akkoriban, hogy megtöppedt a fákon a barack. Féltünk, nehogy kiperegjen a búza szeme, Péter Pálkor már kora hajnalban elkezdtük az aratást. Úgy tartották, ezen a napon szakad meg a gabona töve, de ettől nem lett könnyebb a munka. Becsülete volt ám a jó arató bokornak, így hívták az összeszokott csapatot, nem kellett napszámért kuncsorogni. Mi hatan voltunk, nagybátyám ment elől, diktálta az iramot. Lemaradni nagy szégyen lett volna. Csípte a szemem a sós veríték, a pelyva megült a nyakamban, már nyálam se volt, de megállni nem lehetett. Egyszer elébem penderült egy takaros kislány, a kantát alig bírta, de olyan pajkos mosolyt életemben nem láttam. Két hosszú copfja meg leért a derekáig. Nyújtotta felém a kanna fedelét, langyos volt a víz, de nékem olyan jólesett, mintha valami részegítő bort ittam volna. Szomszéd faluból jött a lányka, segíteni keresztanyjáéknak. Eltelt aztán vagy három aratás, de nem láttam őt egyszer se. Aztán egy forró nyári napon megjelent, marokszedő volt, s valahogy úgy sikerült a sorsnak intézni, hogy mögém került, párban dolgoztunk. Ügyes volt, gyors, karcsú dereka ringott, ahogy hajladozott, és halkan dúdolt valami szép nótát. Hát meg kell valljam, többször elvétettem a kaszálás ritmusát, meg is feddtek érte, ilyen se fordult elő velem azelőtt. Aztán az arató bálon felkértem egy táncra. Komoly, szép nagylánnyá iperedett, sűrű hullámos haját egy fonatba fésülte. Abból az egy táncból aztán több lett, egész este csak együtt roptuk.
Az öreg köhécselt, aztán kért még egy kört, s intett, hogy igyon a kocsmáros is. Elmerengett egy kicsit, s folytatta:
– Sose láttam többet, pedig hej, de nagyon vártam minden évben, hogy eljöjjön az idő, s megfenjük a kaszát. Voltak persze szép meg szorgos marokszedő lányok, de egyiknek se volt olyan kék a szeme, mint a júliusi égbolt, és olyan haja, mint az érett búzakalász. Egyszer bátorságot merítve megkérdeztem keresztapját, hogy ugyan mi lett véle? Ő mondta, hogy Marica, mert így hívták, messzi nagyvárosba ment férjhez, valami nyakkendős úrhoz, nem kellett már neki a hőségben törődni, meg a port nyelni.
A kocsma előtt egy hatalmas kombájn ment el, zúgása megtörte a pillanatnyi csöndet.
– A falu határában néhány nap alatt befejeződik az aratás. Szombaton meg mulatság lesz, mint régen, a plakátot már kiragasztottam az ivó ajtajára – magyarázta a kocsmáros, és tovább rendezgette a poharakat.
Vendel úr helyeslően bólogatott, s egy pillanatra úgy érezte, ott van, azon a régi aratóbálon, a lány meg nevetett csilingelően, mintha ezüst harangokat rázott volna meg a nyári szellő.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
Imádom az írásaidat. Mindig örömet okoz az olvasása. Köszönöm
Szuper.