Ez a történet Rio de Janeiro forró, sós levegőjében végződik, nem sokkal a Libertadores Kupa elődöntője után. Néhány órával korábban, amikor az esti nap még lustán sütötte a Copacabana parti homokját, a futballőrület magába szívta az egész várost. A Flamengo szurkolói piros-fekete mezükben énekelve özönlöttek a stadion felé. Minden a foci körül forgott.
De nem mindenki volt ilyen önfeledt. Manuel El Toro Ortega, az egykor rettegett védő, mostanra már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Egy poros irodában ült, a riói rendőrség tizedrangú nyomozójaként. Elszívott egy szál cigarettát, miközben az ablakon át figyelte, ahogy a város éli az életét. A világ számára a Libertadores volt a legfontosabb, de Manuelt nem a meccs foglalkoztatta, hanem az eltűnt kupa.
A Libertadores kupának a múlt hét szerdán megmagyarázhatatlan módon nyoma veszett. Minden jel arra mutatott, hogy valaki belülről vitte el. Aznap a hajnali órákban Manuel egy titokzatos telefonhívást kapott. A vonal másik végén egy rekedt hang suttogott.
– Manuel, az élet egy játék, de ez a kupa veszélyes. Aki megtalálja, az halott ember. Ahol a szerelem, ott a halál is…
Manuelnek fogalma sem volt, ki hívta, de tudta, hogy itt nem a foci a főszereplő. Tudta, hogy az egyetlen ember, aki segíthet neki, az, aki miatt három évvel ezelőtt elhagyta a pályát: Isabella, az argentin Femme Fatale.
**
Manuel Buenos Aires egy nyirkos, sötét éjjelen érkezett Isabella házához. Az asszony, aki egykor megbabonázta, selyemköntösben várta az ajtóban. Szemei zöldek voltak, akár a jaguáré, mozdulatai pedig olyan kecsesek, mint egy tangótáncosé.
– Már vártál, ugye? – kérdezte Manuel fáradt mosollyal.
– Mindig várlak, drágám – felelte Isabella, majd egy pohár bort nyújtott felé. – De tudod, hogy ez nem a kupáról szól.
Manuel nem bízott meg benne. Három éve hagyta faképnél őt a Libertadores-döntő előtti éjszakán, hogy egy másik klubhoz szegődjön, de most mégis szüksége volt rá. Tudta, hogy Isabella elbűvölő, de veszélyes is. Mégis, valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta hozzá.
– Tudom, hogy többet tudsz, mint amit elmondasz. Ki vitte el a kupát, Isabella?
Az asszony csak nevetett, majd közelebb lépett hozzá.
– Ó, Manuel, te mindig annyira naiv voltál. Nem érted? A kupa sosem volt igazán fontos. A hatalom, amit képvisel, az a valódi érték. És valakik már jóval előbb meg akarták kaparintani, mint ahogy észrevetted.
– Kik ezek a valakik?
Isabella hirtelen elhallgatott, majd egy pillanatra hátranézett.
– A drogkartell és a futballmaffia egyesült. A Libertadores csak figyelemelterelés. A háttérben minden pénz, minden politikai szál összefut… és mindenkinek van egy ára.
**
Manuel és Isabella együtt tért vissza Rio de Janeiróba, a Libertadores-elődöntő estéjén. A Maracanã forrongott, a szurkolók üvöltöztek, hatalmas volt a felfordulás. De valami nem stimmelt. Manuel néhány sötét alakot látva rájött, hogy valami nagy disznóság készül.
A meccs közepén, amikor a hangulat a tetőfokára hágott, Manuel hirtelen megvilágosodott. A kupa, amit elloptak, egy rávésett számsor miatt volt fontos a bűnözőknek. Egy postafiók kódját jelezte, amelyben egy dokumentum minden bizonnyal feltárta azoknak a listáját, akik az ország bűnszervezeteit vezették. Egy kiugrott maffiózó, mellesleg ügyes gravírozó, így próbált a rendőrségnek üzenni, és ezt jelezte a telefonban, még ha nem is teljesen egyértelműen.
Manuel és Isabella abban a pillanatban érkeztek a stadionba, amikor a lopott kupával egy magas férfi éppen beszállni készült egy limuzinba. Ő volt Enrique El Jefe, a kartell feje, és a város ura. De a dolgok nem alakultak a tervei szerint.
– Nos, El Jefe, úgy látom, te vagy a hunyó – mondta Manuel, amikor a bűnöző elé toppant a férfivizeldéből. El Jefe mosolya megfagyott az arcán, amikor Isabella a hárához nyomott egy hideg csövű pisztolyt.
– Ne mozdulj, El Jefe! Én is a játékban vagyok – mondta az asszony rideg nyugalommal.
Úgy tűnt, Isabella kettős játékot játszott. De nem Manuel oldalán állt, hanem El Jefe oldalán… vagy mégsem? Az egész terv arra irányult, hogy zsarolási szándékkal megszerezzék neveket, de Isabella a saját útját járta. El Jefe-t rászedve, ő maga akarta átvenni a hatalmat a dél-amerikai futballvilág és az alvilág felett.
Ám ahogy Isabella megpróbált kisétálni a kupával, Manuel a csizmaszárából elővett egy régi, rozsdás pisztolyt, amit még a futballpályákon használt egykor.
– Isabella… tudtam, hogy sosem bízhatok meg benned.
Isabella egy pillanatra megállt, és elmosolygott.
– Talán… de ettől izgalmas az élet – mondta, aztán elrohant, eltűnt a stadion forrongó tömegében, és soha többé nem látták.
Manuel fölvette az otthagyott kupát, majd felnevetett. Végül is, sosem a foci számított, hanem az a játék, amit mindannyian játszottak.
Az utcákon a Flamengo szurkolói ünnepeltek, Manuel pedig a letartóztatott El Jefével visszasétált a sötét irodájába. A cigarettafüst keserűen keveredett a riói éjszakával, és már csak egy dolog járt a fejében.
– Már tudom, miért hagytam abba a focit – mondta, majd egy határozott mozdulattal elnyomta a cigarettát.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!