Az írek nem fáznak (8)

A közvélekedés szerint Muine Bheag-ban nincs semmi érdekes. Apró ír városka, rendezett és tiszta, de teljesen eseménytelen, ha a nyüzsgő Kilkennyvel vetjük össze. Ott, ahol az Upper Kilree Street-et kettémetszi a Stationhouse Road és a Church Street találkozása, egy apró, mesterkélt körforgalom próbál föltűnést kelteni,  pedig annyira gyér itt a forgalom, hogy az Upper Kilree Street-en bármilyen irányból lazán keresztül lehetne gördülni, csak vissza kéne kapcsolni másodikba.

De a Stationhouse Road és az Upper Kilree Street sarkán ott díszeleg a The Railway House Longue Bar, amelynek homlokzatán hagyományos kerek Guinnes sörreklám hirdeti, hogy aki ide betér, és legördít egy korsó habzó italt, nem kell hatszáz eurós bírságtól tartania. Átelemben a Kilree Arms szomorkodik, mert már hosszú ideje zárva van. Egyébként a The Railway House sem dicsekedhet tisztes látogatottsággal, de egyelőre még működik és ez nagy szó egy ilyen punnyadt kisvárosban.

Ami meg a látnivalókat illeti, a városka leghíresebb épülete a vasútállomás meg a Rudkin malomrom. Az előbbi kicsi, de takaros, az utóbbi pedig egy kézlegyintéssel elintézhető. Az épületmaradvány a Barrow folyó közepén húzódó hosszú, keskeny szigeten áll, így kizárólag csónakon, vagy úszva lehet megközelíteni, de ez mindmáig senkinek nem jutott eszébe, mert bár a rom kultúrtörténeti emlék, nincsen benne semmi érdekes.

És hogy miért mondtuk el mindezt? Csupán amiatt, hogy időt hagyjuk a vonatnak bedöcögni a város sosem zsúfolt pályaudvarára. Kercsegi a birkás intermezzo óta a csúnya lányt hallgatta, aki meglepően közlékenynek bizonyult. Elmondta magáról, hogy bár az apja gazdasági helyzete lehetővé tenné, hogy saját kocsival mászkáljon, nem szeret föltűnősködni a barátai előtt, akik nincsenek ilyen jól eleresztve. Mind egy szálig művészek, és ez a típus a világon mindenütt szűkében van a pénznek. A zenészek a pubokban játszanak, a festők a turistákat rajzolgatják, a kézművesek meg a bizsuiparban nyomulnak, de vannak néhányan, akik merészebbet álmodnak. Muine Bheag-ben ez a társaság, akikhez mind a ketten igyekeznek, szép példa erre, és bizony tisztelet illeti Kercsegit, hogy elvállalta ezt a munkát, dacára az országos ismertségének.

Kercsegi egy árva szót sem értett ebből. Honnét tudhat ez a lány arról, mibe keveredett, és mi ez a hülyeség az országos ismertségéről? Na jól van, tavaly kapott egy műfordítói díjat, de ez aligha érte el a nemzetközi hírek ingerküszöbét. Ami meg a pénzügyi helyzetét illeti, képtelenség, hogy ennek a rókaszőke csajnak tudomása van a Kilkenny városházán történt beszélgetésről. Egyetlen magyarázat létezett mindenre, és az szilárdan állt a lábán: az írek nemcsak ízléstelenül öltöznek, hanem flúgosak is mind egy szálig.

Amikor a vonat csikorogva lefékezett és megállt a vasútállomáson, csak ők ketten szálltak le. Kercsegi még körül sem nézhetett, máris odapenderült elébük egy lila pulóveres, izgága alak.

– Az ég szerelmére, Fiona! Már a fél tízessel itt kellett volna lennetek – mondta, de látszott, hogy a késés miatt nincs benne harag, sőt, mintha ez a korholás nem is a rókavörös Fionának, hanem a bambuló Kercseginek szólt volna, akinek ráadásul kezet nyújtott: – Siobhan Ó Corraidhín vagyok, velem beszélt telefonon.

Kercsegi meg sem tudott nyikkanni, ám a lila pulóveres ezt észre sem vette.

– Hatalmas késésben vagyunk. Tüstént rohanjon a váróba, az ajtó mellett áll egy Paddy sapkás pasas, ő lesz a gyilkostársa, aki a kezébe nyomja a fegyvert. Ne nézzen rá, nem mondjon semmit, csak rúgja be az ajtót, és lője le a váróban ücsörgő irodalomtanárt. Könnyen meg fogja ismerni, a terem közepén egy padon helyezkedik el, piros sálat visel és a The Irish Times-t olvassa.

– De… – nyögött Kercsegi.

– Tudom, hogy többre számított, legalább egy monológra, vagy fenyegetőzésre, esetleg egy rövid túszdrámára, és nekem is ez volt a vágyam, de mit tehetünk, ha egyszer szűkös időket élünk. Gyors és tiszta munka kell, cserébe azonnal fizetünk, készpénzben!

Kercsegi ez utóbbi hallatán egy kissé elgondolkodott. Lopva ránézett Fionára, aki úgy mosolygott, mintha bátorítaná.

– Azt mondja, agyon kell lőnöm egy irodalomtanárt, aki piros sálat visel és a The Irish Timest olvassa?

– Sajnos változott a terv – vakarózott Siobhan. – Eredetileg úgy volt, hogy odalép hozzá, kér tőle egy szál cigit, majd közvetlen közelről főbe lövi. Most viszont elég, ha csak rádurrant az ajtóból.

– Rádurrantok a pasasra, és kész? – csillant föl Kercsegi tekintete. – Megjegyzem: nem vagyok egy gyakorlott lövöldöző. Egy elefántot két lépésről sem lennék képes eltalálni.

– A pasas akkor is holtan esik össze, ha a plafont célozza. Erről majd mi gondoskodunk.

– És mennyit pengetnek ezért a mutatványért?

– Négyszáz eurót gondoltunk, de mert maga a legnagyobb név és volt olyan kedves, hogy a melót látatlanból is elvállalta, legyen hatszáz.

– Hatszáz?! – csillant föl Kercsegi tekintete. – Hol az a mordály?!

– A Paddy sapkás fickónál az ajtó mellett.

Kercsegi egy durván bűnözőképű alakot pillantott meg az állomás bejáratánál. Az öltözködése még ír viszonylatban is tragikusnak volt mondható, mert szakasztott úgy nézett ki, mint egy olcsó filmsorozatokban szerepeltetett gengszter.

– Induljon, én pedig szólok a bentieknek, hogy élesedik az akció – mondta Siobhan és a mobilját kezdte babrálni.

Kercsegi a gyors és egyszerű pénzkeresési lehetőségtől fölajzva – még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy az adósságát Kilkennyben lerendezve utolérje a csoportot – odament a bejárat mellett ácsorgó alakhoz, aki ekkor a kiskabátja belső zsebébe nyúlva előhúzott egy stukkert.

De ebben a sorsdöntő pillanatban, mielőtt még Kercsegi Rózsa Sándort idéző módon berúghatta volna a váró ajtaját, a lila pulóveres Siobhan kétségbeesetten rákiáltott:

– Állj! Minden sztornó!

– Mi történt? Netán szagot fogott a rendőrség?

– Velük minden rendben. A parkoló felől biztosítják a környéket – sietett oda Fiona. – Úgy tűnik, az áldozattal történt valami.

– Hadd találjam ki: észrevette, mi készül ellene, és olajra lépett – próbálkozott Kercsegi a megfejtéssel, miközben a kezében tartott pisztolyt nézegette.

– Beteget jelentett és hazament – mondta Siobhan.

– Az áldozat? – vonta föl a szemöldökét Kercsegi.

– Tegnap megfázott, és most belázasodott. Így pedig képtelen áldozattá válni. Nem engedi meg a szakszervezet.

– Ugyan már! – legyintett Kercsegi. – Írországban nem szokás megfázni. Itt mindig csapnivaló az idő.

– Ez igaz, de az áldozat ruandai. Bevándorló. A kvóta miatt kellett bevennünk – tárta szét a karját Siobhan mentegetőzve. – Az a zsaru pedig, aki önt az akció végén szitává lövi, ázsiai.

– Le akarnak lőni?! És ezt csak most mondja?!

– Nincs ebben semmi meglepő: le kell lőnünk, hogy kiessen a cselekményből. Aztán mehet a kasszához a gázsiért. De most, mivel nincsen áldozat, nincs gázsi sem. És a helyfoglalásunk csak erre a napra szólt. Fogalmam sincs mit tegyek ezután.

– Ruandai egyetemi, tanár, ázsiai zsaru és… – forgatta a kezében tartott fegyvert Kercsegi teljesen összezavarodva – ez a pisztoly meg csokiból van!

(folytatjuk)

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.