A Gogics Milorádot szállító kombibusz gond nélkül megérkezett Kilkennybe, és amikor az utasa megpillantotta a város névtábláját, úgy érezte, minden rendben van. Tisztán emlékezett, hogy a meghívó levél ide invitálta, vagyis ez a félreértés – mármint, hogy tanzániai költőnek nézték – semmit nem változtat az eredeti terven. Feltételezte, hogy a sofőr, aki az út során kellemes csöndbe burkolózott, és csak félmérföldenként kortyolt bele a lába között szorongatott whiskys butéliába, arra is hajlandó lesz, hogy egy kis kerülőt téve elvigye ahhoz a bizonyos kastélyhoz.
Gogics Milorád jó kedve és magabiztossága ettől vissza is tért, és mert a megbízójától kapott levelet az útlevelében tárolta, azt gondolta, ha ezt a papírt megmutatja ennek a vörösorrú fazonnak, mutogatás nélkül is meg fogja érteni, mi az úti célja.
Ám erre most még nem kerülhetett sor, mert a kombibusz hajmeresztő módon szlalomozott a szűk utcákon, míg végül meg nem érkezett a Parliament streetre. Ha az olvasó emlékszik rá, itt érte tetten Morisson rendőr Kercsegit, miközben a mit sem sejtő magyar vígan kortyolgatta a közeli Smithwick’s bemutató boltban vásárolt italát. Gogics Milorád is szívesen benyakalt volna egy pinttel ebből a finomságból, ám erre több okból sem kerülhetett sor. Részint, mert a sofőr lazán tovagördült a Smithwick’s gyár bemutató üzlete előtt, másrészt, mert a derék montenegróinak fogalma sem volt annak létezéséről. Az viszont már nyilvánvaló volt számára, hogy a fuvar egészen konkrét cél felé irányul, de hogy ez mi lesz, azt csak a vörösorrú ír tudhatta.
Nem sokkal ezután, ami nagyjából ötven yardot vagy még ennél is kevesebb távolság megtételét jelenti, a kocsi lefékezett és megállt a Watergate Theatre előtt, amelynek főbejáratán óriási molinó hirdette az aktuális programot: „Obeyes Chuma tanzániai költő felolvasó estje”. Csak a vak nem láthatta, így semmi rendkívüli nincs abban, hogy ez a felhajtás gyanakvással, mi több, enyhe félelemmel töltötte el a montenegróit. Mintha odahaza, a Prokletije hegység zord meredélyein farkasok közé keveredett volna: a gyomra összerándult, és ahogy a pálinkáját megkóstoló tanzániainak, neki is megcsikordult a hasa.
De a montenegrói ember nem arról nevezetes, hogy egy ilyen apróságtól képes kiborulni. Gogics Milorád a hegyi népekre jellemző éleslátással fölfogta, hogy az utazása ezzel a járművel itt véget ért, ezért kilépett a járdára, és alaposan szemügyre vette a környéket. A Parliament street itt átvált Irishtown utcára, amitől újabb ötven yardra van a híres St Canice’s Cathedral, ahová a nap minden szakában özönlenek a turisták. Most viszont a környék csaknem néptelen volt, nem tudni, miért. Gogics Milorád kíváncsisága így akaratlanul is a nagy molinó felé fordult, ami azt a rossz sejtést ébresztette föl benne, hogy ezt a félreértést nem úszhatja meg szárazon. És mire ezt végiggondolta, már ki is viharzott az épületből egy kifejezetten csúnya, vöröshajú ír nő, aki miután őt meglátta, egy pillanatra elbizonytalanodott. De aztán mosolyt erőltetve magára mégis letipegett a lépcsőn.
– Nahát Chuma úr! Micsoda megtiszteltetés ez számunkra! – lelkendezett, miközben kezet nyújtott a montenegróinak. – Én Aida vagyok, az est moderátora. Tudom, hogy nem beszél angolul, de talán érti amit mondok. Bólintson, ha így van.
Gogics Milorád egy megveszekedett szót sem értett ebből a karattyolásból, de amikor megragadta a nő apró, csirkelábszerű pracliját, az udvariasság szabályait betartva biccentett egy aprót, és azt mondta: örvendek. Mindezt természetesen montenegróiul, ami a Zöld Szigeten akár úgy is hangozhatott, mintha szuahéliül szólt volna.
– Jól van, reméltem is, hogy képesek leszünk szót érteni – mondta Aida megkönnyebbülve. – Sajnos szuahéli tolmácsot nem sikerült szereznünk, pedig alaposan körülnéztünk a migránsaink között. De nem baj, fő, hogy megérkezett, és úgy tudom Fiona, az est szervezője már úton van idefelé az ön kedvenc banánsörével.
Aztán intett a montenegróinak, hogy kövesse, és bement az épületbe.
Ez volt az a pillanat, amikor Gogics Milorád még kikecmereghetett volna a bajból. Csupán meg kellett volna fordulnia, és lazán elsétálni a Parliament Street-en, ahol egy találomra kiválasztott üzletbe lépve könnyedén eltűnhetett volna szem elől. De az ír birkák legszebb hagyományait követve, maga sem tudta, miért a vörös hajú nő nyomába szegődött. Mentségére legyen mondva: az ír sofőr mindvégig ott állt a háta mögött, terelő kutyaként zárva el a menekülés egyetlen lehetséges útvonalát.
Így történt, hogy Gogics Milorád egy tágas helyiségben találta magát, ahol meglepően népes auditórium berzenkedett. A helyi média tudósítói mellett ott volt az ír televízió stábja, néhány kultúrával foglalkozó influenszer, meg vagy fél tucat helyi nobilitás, akiket név szerint inkább ne emlegessünk, bár tudjuk, hogy ez nehezményezést fog kiváltani a részükről.
Aida közben idegesen babrálta a mobiltelefonját, mert egy fontos kellék még mindig hiányzott. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy ez a tanzániai sztár csak akkor hajlandó megtartani az előadását a bozótrázó költészet és a világmegváltás kapcsolatáról, ha a keze ügyében ott lesz a gondolatait és mondanivalóját egységes mederbe terelő banánsör. Kicsit furcsállotta, hogy a vendég nem azzal a bőrszínnel rendelkezik, ami a származási országát tekintve tőle elvárható, de Aida felvilágosult, szabadelvű ír nő volt, ezért úgy vélte, a messzi Tanzániában sem lehet mindenki fekete. Megpróbált egy kis időt nyerni, remélve, hogy Fiona bármelyik pillanatban belép a sörrel.
– Öö… az útiköltség elszámolásához el kell kérnem az útlevelét – mondta, és mivel a montenegrói erre is csak értetlenkedve bámult, hozzátette: – Passport.
– Vagy úgy! Passport! – bólintott újfent Gogics Milorád és előráncigálta a farzsebéből a kissé megviselődött útlevelét.
Aida úgy nézett erre a dokumentumra, ahogy az ír ember az üres whiskysüvegre.
– Montenegró? – kérdezte homlokráncolva.
– Igen, Montenegró! – húzta ki magát az útlevél tulajdonosa.
Ebben a pillanatban lépett be a terembe Morisson, a rendőr, és rögtön észrevette Aidán a tanácstalanságot.
– Bejöttem megnézni, hogy minden rendben van-e, vagy hogy nem fogyaszt-e valaki illegálisan alkoholt, tekintve, hogy ez egy kultúrrendezvény – mondta a rend őre közelebb lépve.
– Az úr Obeyes Chuma Tanzániából, de az útlevele Montenegrói – mutatott rá Aida a mellette ácsorgó montenegróira.
– Valóban? – vonta föl a szemöldökét Morisson.
– Nézze csak meg.
Morisson elvette a dokumentumot és lazán belelapozott. Néhány albán és macedón pecsét kivételével nem talált benne semmi Afrikára utalót.
– Talán kettős állampolgár – tűnődött kérdőn nézve a montenegróira, aki erre is csak bámult.
– Nem beszéli a nyelvünket – segítette ki Aida, ám ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja.
– Elnézést – mondta, miközben fogadta a hívást, aztán a készüléket a föléhez tapasztva csak hallgatott.
– A Shankill Castle-ből hívtak, hogy az öreg Finnegant valaki elrabolta. A gyanú szerint az a montenegrói lehetett, akit az öreg egy különleges feladatra szerződtetett.
– És ki mondta ezt magának? – fordult oda Morrison, miközben az útlevélben lapozva fölfedezett benne egy összehajtogatott papírt.
– Flaherty, az inas. Megtalálta az íróasztalon annak a levélnek a másolatát, amit az öreg a specialistának küldött. És ma állítólag a kastélyban fölbukkant egy nagyon furcsa idegen.
Morisson kihajtogatta a levelet, és beleolvasott.
– Uram, ön le van tartóztatva! – mondta aztán, és az elképedt közönség, meg a szinte sokkot kapó Aida szeme láttára megbilincselte az egészből mit sem értő Gogics Milorádot.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
