Manapság nincs akadálya annak, hogy akinek van mondanivalója, könyvet adjon ki. Az internet és az olyan önmenedzselésre alkalmas platformok, mint például az Amazon Kindle Direct Publishing vagy a különböző print-on-demand szolgáltatások, lehetőséget biztosítanak arra, hogy a szerzők anélkül tárhassák közönség elé az írásaikat, hogy a kiadói szűrőkön át kellene haladniuk. Ez sokak szerint nemcsak az irodalom minőségének súlyos hanyatlását idézi elő, hanem az írói hivatás értékét is aláássa. Az írás, mint önkifejezési forma, mindenki számára adott, de ez a szabadság a minőségi és igényes irodalmi alkotások hígulását is magával hozta.
Nem kétséges, hogy megfelelő kontroll nélkül az irodalom elveszítheti értékteremtő, értékmegőrző lényegét. Különösen akkor fenyeget ez a veszély, ha a szűrés elmaradtával az önmagunkkal szembeni egészséges kétely is megszűnik. A hagyományos kiadók ugyanis nemcsak gazdasági érdekek mentén működnek, hanem szűrőként is funkcionálnak, jelesül megakadályozzák, hogy a fércmunkák könyvként folytassák pályafutásukat. Ám ez a gát mára már leomlott, hiszen napjainkban tisztán csak pénz kérdése a bárki számára elérhető publikáció lehetősége. A következmény irdatlan mennyiségű új könyv, amelynek döntő többsége csupán szellemi hulladék.
Ez a jelenség a fotográfia világában is föllelhető. A filmes fényképezés korában egy kép elkészítése még megfontolás tárgyát képezte. A nyersanyag, és a kép kidolgozása sokba került, nem lehetett csak úgy összevissza lődözni, ezért a fotósok kétszer is meggondolták, mit és hogyan fényképeznek. Az egyes kattintások mögött így nemegyszer koncepció, tervezés és művészi szándék állt. Ezzel szemben a digitális fényképezés korában bárki korlátlan számú fotót készíthet csaknem zéró költséggel és erőfeszítéssel. A képek mennyisége ugrásszerűen megnőtt, de a minőség, az átgondoltság és az igényesség ezzel párhuzamosan drámaian lecsökkent.
A digitális fényképezés a közösségi médiafelületeken olyan vizuális világot hozott létre, ahol minden pillanat dokumentálható. Az okostelefonokon csak egy pöccintés kell a képhez, vagyis mindenki fotóssá válhat, ugyanúgy, ahogy a saját finanszírozású könyvvel is mindenki írónak képzelheti magát. Az a tény, hogy a képek és a könyvek mérhetetlen áradata között egyre nehezebb megtalálni azokat az alkotásokat, amelyek valódi értéket képviselnek, teljesen mellékes.
Napjainkban az információ határozza meg és jellemzi a világot. Az irodalomban és a fotográfiában kiváltkép tetten érhető mindez, miközben az emberek egyre kevésbé értékelik a művészileg kidolgozott munkákat. Az írás már nem jelent szent és érinthetetlen területet, mert azzal, hogy átköltözött az online térbe, tömegcikk lett, akár a fényképezés.
De tényleg megsemmisül az irodalom és a fotográfia? Vagy csak átalakul, és új utakat keres? Talán az új távlatokat nyitó egyéni szabadság lehetőséget teremt arra, hogy olyan hangok is megszólaljanak, amelyek korábban nem kaptak volna teret. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a minőségre, az alázatra és a szakmai hozzáértésre nagyobb szükség van, mint valaha.
Az irodalom és a fotográfia jövője attól függ, hogy a művészek, alkotók és befogadók az egyre fokozódó médiazaj és a tömegtermelés közepette is képesek lesznek felismerni a valódi értékeket. A minőség és a tudatosság olyan tényezők, amelyek ugyan túlélhetik a digitális forradalmat, ám ehhez az is szükséges, hogy mindannyian újragondoljuk, mit jelent számunkra az alkotás.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
A kortárs irodalom és az olvasó közötti távolság olyan, mint egy rosszul sikerült randevú. Van egy csomó ígéret, meg persze az elvárások, de a végén valahogy mindenki hazamegy csalódottan. A klasszikusok olyanok, mint egy régi szerelmeslevél: a szavaknak súlya van, a mondatok örökkévalósága garantált. Azonban a mai irodalom? Inkább hasonlít egy üzenetváltásra a közösségi médián, amelyből hiányzik az intimitás és a mélység.
Miért nem vonzza az embereket? Talán azért, mert ma már minden a hétköznapokról szól. A kortárs irodalom sokszor a banalitást ünnepli: szorongás, munkahelyi frusztráció, szétcsúszott kapcsolatok – mindezt persze a valóság csillogásmentes tükrében, mintha a szürkeség lenne a létezés legfontosabb rétege. De vajon ki vágyik arra, hogy este, egy pohár bor mellett, újra és újra a saját életének gondjaival találja szemben magát egy regény lapjain? Az olvasók nem terápiára jönnek, hanem varázslatra.
Tegyük hozzá: a kortárs írók mintha maguk is válságban lennének. Szinte kényszeresen keresik az új formákat, stílusokat, mintha attól félnének, hogy a hagyományos történetmesélés már nem elég. Hol van az a régi, elragadó narráció, amely elkapott és soha nem engedett el? Most inkább félkész mondatokat és töredékes gondolatokat kapunk, amelyektől azt várják, hogy mély filozófiai üzeneteket hordozzanak. Az olvasónak pedig már nincs ideje vagy türelme ezeket dekódolni.
Ráadásul a jólét paradox módon az unalommal is jár. Ha mindenünk megvan, ha nincsenek nagy háborúk, forradalmak, akkor miről írjunk? A belső szenvedés, a társadalmi kritikák, az identitásválságok mind fontosak lehetnek, de ha mindenki erről beszél, elvész az egyediség varázsa. A kortárs irodalom egyik legnagyobb problémája, hogy elvesztette azt a képességét, hogy igazán szórakoztasson, és az olvasók emiatt inkább máshol keresik az élményt – a Netflixen, a videojátékokban vagy akár a social media röpke pillanataiban.
Nem azt mondom, hogy nincs értékes kortárs irodalom. Csak azt, hogy ma már nehezebb megtalálni azt a könyvet, amely tényleg elvarázsol és megérint. Mert az olvasók nemcsak értelmet, hanem élményt is keresnek – és ha ezt nem kapják meg, elfordulnak. Kortárs íróként talán az lenne a legnagyobb kihívás, hogy ne csak tükröt tartsunk a világnak, hanem egy ablakot is nyissunk – egy olyan világra, amely talán távoli, de mégis ismerős, ahol a történetek újra életre kelnek.