/

Boldog karácsony

119 olvasó

Talán nyolcéves lehettem, amikor december 24-én délelőtt egyszer véletlenül anyámékra nyitottam. Először annyira meglepődtem, hogy úgy megálltam az ajtóban, mint aki abban a pillanatban dermedt kővé. Nem zavartatták magukat és apám anélkül, hogy egyetlen ütemet kihagyott volna, hangosan rám szólt:

– Csukd be az ajtót, kimegy a meleg!

Azért kellett hangosan szólnia, mert a szobában üvöltött a zene és én is azért nyitottam be, mert erősen kihallatszott. Az ablak előtt már a talpba faragott hatalmas fenyő állt díszek nélkül. A rekamién dobozokban, félig kicsomagolt díszek. Majd anyám, magát szintén nem zavartatva boldogan mondta:

– Nézd csak, apád mit vett nekünk karácsonyra! – és a díványra mutatott, ahol nagy ritkán én aludtam, amikor velük töltöttem az éjszakát és nem Kerinél a hátsó szobában.

Az ágyamon egy egykazettás Grundig magnó hevert és a hangszórón át Elvis Presley énekelt egy vadászkutyáról. Persze ezt akkor még nem tudtam, mint ahogy azt sem gondoltam, hogy valaha az életben lesz nekünk kazettás magnónk. Igaz, hogy nem volt vadonatúj és igaz, hogy apu nem pénzért vette, hanem olyan valakié volt, akinek még gyakorolnia kellett a ferbli nevű, magyar kártyával játszott hazárdjátékot. De mit számított ez! A Király énekelt, anyámék a pár négyzetméteren táncoltak én pedig a magnót és őket csodáltam felváltva. Egyike volt a ritka boldog pillanataiknak, amit a saját szememmel láthattam.

Estig aztán a nap hátralévő részét kint az udvaron töltöttem. Már alig vártam, hogy a Jézuska megjöjjön végre. Vajon mit hozhat? Tulajdonképpen mindegy volt. Ez a magnó már minden várakozásomat felülmúlta. Elütöttem az időt. A kutyával játszottam, Dédikének fát hasogattam, hogy a sparheltben sütni tudjon és fűrészport hordtam be Kerinek, hogy a szobájában a dobkályha ki ne hűljön. Mindeközben mindenbe beleettem, ami étel elkészült a nap folyamán. Túl lehettem már kb. fél kiló darálós kekszen, az összes bejgli csücskén és némi szaloncukron, de az idő alig-alig vánszorgott előre. Néha megpróbáltam lekötni magam a Nagymama mellett valami tévéműsorral, de nem bírtam megülni a seggemen. Már mindent kitaláltam, hogy teljen az idő. Úgy félóránként berohantam Keri szobájába és megnéztem a falióráján, hogy hány óra van. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ezek alatt a félórák alatt mindössze öt percek teltek el. Végül nagy nehezen beesteledett. Vacsora után az első szobából csengőhang szólt és szikrázni kezdett egy csillagszóró. Bementünk Kerivel és Dédikével, apu pedig ölben behozta az agyvérzéstől féloldalra lebénult Nagymamát. Két ajándék várt a fa alatt. Az egyik egy fociméretű és bőrfoci mintájú gumilaszti, aminek saját hálótartója volt. Már ettől majdnem kiugrottam a bőrömből. Kivettem és dekázgatni próbáltam vele, de apu rám szólt, hogy jó lenne ha még a fa állna legalább újévig. Ha már ennyit vesződtek vele. Hazacipelés, befaragás és díszítés. A másik egy kis téglalap alakú csomag, amiről egy mozdulattal téptem le a csomagoló papírt. Elakadt a szavam. Egy műsoros Boney M. kazetta volt, akiket addig csak a tévében hallhattam néha és nagyon tetszett. Lefekvésig nem kapcsolhattam be a magnót, de nem bántam. Csak hallgattam ezt a három áldott öregasszonyt, akik a régi karácsonyokról meséltek. Visszarepültem velük Erdélybe a hegyek közé, Székelyföldre, ahol mindig nagy hó van, lovas szánon járnak az emberek és az erdőkben farkasok élnek.

Aznap este anyuékkal aludtam az első szobában. Magam mellé vettem a magnót és végighallgattam az új kazettámat. Két szám különösen tetszett és ezeket lámpaoltás után is egy zseblámpa fényénél vissza-vissza tekertem. Aztán végül a szoba sötétjéből apám hangját hallottam:

– Attika, kisfiam! Most már aludjál! Raszputyin még holnap is itt lesz.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft