Soha nem hittem volna, hogy idősödő fejjel Vernét fogok olvasni – pláne úgy, hogy túl vagyok a világirodalom remekein, meg némi kortárs magyar irodalmon. Ezek után hogyan kapcsolódhat ide Verne? Azt hittem, ezt a korszakomat tizenkét évesen, a Hatteras kapitánnyal letudtam, hogy teljes mellszélességgel az akkor fénykorát élő sci-fi felé fordulhassak. Ám az idők változnak, és velük együtt az ember ízlése is. Már nem azt a zenét hallgatom, amit a hatvanas években, és túl a sok irodalmi cifraságon, csak a valódi különlegességek érdekelnek. Kissé nagyképűen azt is mondhatnám: megtanultam átlátni a szitán. Már nem vernek át azok az irodalmiaskodó próbálkozások, amelyeknek néhány évtizeddel korábban még lazán bedőltem. Összefoglalva és egyszerűen kifejezve: ebben az életszakaszomban már csak szórakoztatást várok az olvasástól. A világ amúgy is elég ijesztő, ne fokozzák még az írók is az alapból meglévő borúlátásomat.
Az egyik sétám során, csak úgy véletlenül odapillantva, megláttam az egyik antikvárium kirakatában ezt a Verne-könyvet: Cirkuszkocsival a sarkvidéken át. Már a címe is fölvillanyozott, mert olyan volt, mint egy burleszkfilm beharangozója, pedig a régi, gyerekkori tapasztalataim szerint Vernére sosem volt jellemző a humorizálás. Nagyon komolyan elhitte azt, amit kitalált – még akkor is, amikor mi, olvasók ezen csak mosolyogtunk. Utazás a Holdba ágyúlövedékkel, Utazás a föld középpontja felé, és még sorolhatnám. A maga műfajában mindegyik kész röhej, mégsem kacagtunk rajtuk.
Úgy gondoltam, ez a cirkuszkocsis história is ilyen lehet, mert azt ugye, senki nem gondolja komolyan, hogy egy ilyen járművel akár egy rövidebb útszakaszt is meg lehet tenni a sarkvidék jeges-havas tájain.
Azonnal megvettem a könyvet, amely a kiadás évében, 1980-ban 44 forintba került (most sem sokkal többe, mindössze egy kávé árába), és igyekeztem vele megbarátkozni. A sztori – amit nagyjából el is fogok mesélni – a várt módon bizarr. Úgy gondoltam, jelen esetben nincs értelme a spoilerveszélyre hivatkozva ködösíteni és mellébeszélni, mert ezt a regényt aligha fogják tömegek elolvasni. Vagy ha mégis, vállalom a poén lelövése miatt rám zúduló haragjukat. Aki viszont úgy gondolja, hogy ő bizony megküzd ezzel a regénnyel, az ugorjon át néhány bekezdést.
A történet a nekünk, magyaroknak más okból is jelentős 1867-es évben kezdődik, a messzi Kaliforniában, ahol egy francia származású cirkuszi társulat úgy dönt: elég volt az amerikai kalandból. A Szép Vándor nevű robusztus szekerükkel – ami egy kerekeken gördülő komfortos lakás – megindulnak kelet felé, hogy Amerikát átszelve New Yorkban hajóra szálljanak. De az út elején történik egy kis baj: néhány gonosztevő ellopja az útra félretett pénzüket, ami nélkül nem tudnak jegyet váltani a Franciaországba induló óceánjáróra. Némi tanácstalanság után a család feje, César Cascabel merész lépésre szánja el magát: úgy dönt, Alaszkán és a Bering-szoroson át, Oroszországon keresztül fognak hazatérni.
Az ötlet már önmagában is hajmeresztő, ráadásul olyan események is történnek, amelyek folyton hátráltatják őket. A regény mindennek ellenére sima, akár a hómező: a bonyodalmak gyorsan és egyszerűen megoldódnak, a Szép Vándor pedig halad a célja felé. Verne a jellemformálással nem sokat vacakol, a figurák elnagyoltak és klisészerűek, de ezt kárpótolja az író földrajzi tudása. Kiválóan ismeri a terepet, ami abban az időben joggal kápráztatta el az olvasóit. Gondolom, precíz térképek fölé hajolva bogarászta ki az útvonalat, ami ennek ellenére – vagy éppen ezért – eléggé steril. Más szóval: hiányzik belőle a valóságos környezetismeret.
Ma már a mesterséges intelligencia is érdekesebb, kalandosabb történeteket gyártana, de Verne korában ez is hódított. Mint jeleztem: egy vasalt kerekű, súlyos szekérrel az alaszkai és szibériai hómezőkön mozogni lehetetlen — neki mégis elhisszük, hogy ez lehetséges. És bőven van elejtésre váró vad is, úgyhogy a társaság szinte gond nélkül vándorol, pedig a valóságban alighanem éhen haltak volna.
Természetesen fölbukkannak gonosztevők is, akik veszélybe sodorják az egész vállalkozást, de Cascabelék lazán föléjük kerekednek. Verne egy északi rablónépet is beépített a cselekménybe, akiket primitív lényeknek ábrázol, eleget téve a kor divatjának, amikor a birodalmi gőg még a franciákat és az angolokat is bőven jellemezte.
Nyilván ez a cirkuszkocsis történet nem tartozik Verne legsikerültebb munkái közé, és ebben a mai pergő, kapkodó világban vontatottnak és hézagosnak is tűnhet, de éppen ez a naivitás az, ami érdekessé teszi. Abban a korban íródott, amikor a technika és a tudomány új távlatokkal, fényes jövővel hitegette az emberiséget. Csak az akaraterőt kellett hozzátenni, és minden akadályt le tudtunk győzni, legalábbis elméletben. Mert a valóság már akkor is teljesen más volt.
De Verne a valósággal sosem foglalkozott, ami nem is akkora hiba, tekintve, hogy az mindig relatív. A cirkuszkocsis történet ebből a nézőpontból csak egy kedves mese. Ám hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek szól-e, azt nem egyszerű eldönteni.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Tóth Ágoston
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!