Azokban a szép és mozgalmas időkben, amikor az újság még papírra nyomódott, abban a szerencsében részesülhettem, hogy néhány hónapon át a Szabad Föld szerkesztőjeként dolgozhattam. A változás szele már akkor is érezhető volt, mert a napilapok példányszáma úgy csökkent, ahogy mostanában a Duna vízszintje, de ennek a hetilapnak még igen jól ment a sora. Rendelkezett vagy 120 ezer előfizetővel, ami ma már elég hihetetlennek tűnik, de az egy olyan világ volt: az internet még csak bontogatta a szárnyait, a mobiltelefon pedig nem vette át az uralmat felettünk, bár egyre többen használták már akkor is, ha kellett, ha nem.
Ezekben az izgalmas időkben csupa érdekes figura nyüzsgött a lap körül. Jöttek-mentek az akkori tudományos és kulturális élet szereplői, akik között ott volt Dallos Jenő is, a régi Ludas mindenki által ismert karikaturistája. Akkor már túl volt a pályája csúcsán, mert kábé annyi idős lehetett, mint most én, vagy néhány évvel fiatalabb, és bár minden oka megvolt rá, hogy sztárként viselkedjen közöttünk, ez esze ágába sem jutott. Külsős munkatárs volt, afféle vándor garabonciás, aki egy mappával a hóna alatt jött és ment, mi pedig, ha valamelyik cikkhez szükség volt rajzolt illusztrációhoz, válogathattunk a készletéből vagy – és ez volt a gyakoribb – megkértük, hogy ott, helyben hozzon létre egy jópofa iniciálét, vagy más díszítő elemet. A folyamat menete úgy zajlott, hogy megmondtuk, mit kérünk, Jenő bácsi pedig leült egy szabad asztalhoz, és pár perc alatt összehozott valamit. A rajzot soha nem csapta össze, minden munkájában benne volt a szíve, lelke. Óriási megtiszteltetés volt nekem, hogy szóba áll velem, mert mintha az Olümposz egyik istene szállt volna le közénk. Persze volt annyi eszem, hogy ezt ne éreztessem vele, mert az megmérgezte volna a kapcsolatunkat, ami egyébként abból állt, hogy a rajz legyártása után Jenő bácsi mindig ott maradt a szerkesztőségben pár órára, és akkor beszélgethettünk.
Ilyenkor természetesen a Ludas aranykora is szóba került, mert Jenő bácsi egy kicsit azért hiú volt, de csak annyira, mint mindenki, aki tisztában van önnön kvalitásaival. És bár a tehetségével én is tisztában voltam, mégsem ezzel bűvölt el, hanem azzal, hogy volt egy szisztémája. Konkrét tényekkel bizonyította, hogy többször is nyert a lottón, és nem is csekély összeget, hanem telitalálatot! Persze nem hittem el neki, hogy ez tudományos alapon történt, de ő egyre csak titokzatoskodott és erősködött, hogy ebben nem volt semmi véletlen. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy egyfajta bizonyítékként fölfedje előttem a nyerő logikáját, pedig viccből azonnal megkértem erre. Jenő bácsi ehelyett azt kezdte fejtegetni, hogy a szerencsejáték valójában csak matematika, amit bár elhittem, képtelen voltam felfogni, hogy ez miként működik a gyakorlatban. Ez neki nagyon tetszett, mármint, hogy elkápráztathat valakit, aki egyébként tisztában van a lényeggel, ám a megfejtéstől igen távol.
Ez a kiinduló helyzet alapozta meg azt a furcsa viszonyt, ami a kettőnk a kapcsolatát jellemezte. Nem voltunk sem barátok, sem kollégák, csak munkatársak, ám ezt a státuszt jócskán megemelte a szisztéma. Jenő bácsi, miközben rajzolt, gyakran pöttyintett el egy-két megjegyzést arról, hogy már megint nyert, és bár csak közepes összeget, ez is a szisztéma része.
Mi tagadás, kicsit bosszantott ez a végtelennek tűnő nyerési széria, de nem mondhatnám, hogy megmérgezte az életemet. Egyfajta húzd meg, ereszd meg játék volt, amiről a kollégák nem is vettek tudomást.
De a kapcsolatok fejlődnek, és ha körbelengi őket a misztikum, akkor izgalmasabbá is válnak. Idővel mi is eljutottunk oda, hogy Jenő megígérte, egye fene, be fog avatni a titkába. Na de ezt nem kapkodta el, mert úgy érzetük annyi időnk van erre, mint a tenger. Továbbra is hozta, vitte a rajzos mappáját, de minden nappal, minden karikatúrával közelebb kerültünk a szisztéma titkához.
Aztán egy napon arra ébredtünk, pontosabban arra mentünk be a szerkesztőségbe, hogy rendkívüli értekezletet hívott össze a kiadó. Volt egy nagy terem az épületben, ahol vagy tízen dolgoztunk, ide trombitálta össze a kollektívát, és itt jelentette be nyeglén, lazán, hogy a lapot szőröstől bőröstől elpasszolta. Most majd egyenként bemegyünk a lapigazgatóhoz, és vagy kapunk tőle új ajánlatot, vagy nem.
Amikor rám került a sor, és kiderült, hogy az addigi helyemről, amely a kulturális hírekre épült, át akarnak helyezni a gazdasági rovatba, megértettem, hogy ez finom felszólítás a távozásra. Még aznap szedtem a cókmókomat, és soha többet nem léptem be a Szabad Föld szerkesztőségébe, így Dallos Jenővel többé már nem találkozhattam. Szó szerint eltűnt az életemből, és nemrég rábukkantam arra az adatra is, hogy már odafönt szórakoztatja rajzaival a humorra fogékony társaságot. Talán lottózik is, ha abban a környezetben létezik ilyesmi, bár ezt nem hiszem. A szisztémáját mindenesetre elvitte magával, pedig már csak egy lépésre volt attól, hogy rám ruházza. De ne higgyék, hogy ez most a kesergés hangja: amit kaptam tőle, az sokkal több egy lottónyereménynél. Egyedül azt sajnálom, hogy nem kérhetem meg Jenő bácsit, ugyan kanyarintson már egy frappáns kis karikatúrát ehhez a róla szóló jegyzetemhez.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- teringette
- mokusfacan
- easy
- Tóth Ágoston
- raczkornelia
- Bibabac
