Egy évszak

2017-01-11
906 olvasó

A címen hosszan töprengtem. Anno a nyolcvanas évek vége tájékán volt egy magyar filmsorozat, ami miatt kiürült az utca, s majd minden ablakban villódzott a kékes fény, bizonyítván, hogy a család apraja-nagyja, esetleg szomszédokkal megspékelve, ott szorong a tv előtt. Ez volt a „Nyolc évszak”. Nyolc részes volt, ezért lehetett ez a címe, de erre azért már nagy tételben nem mernék fogadni. Balázs Fecó előadásában néha nagy ritkán felhangzik egy-egy kívánságműsorban a film zenéje. Még mindig jó. Hivatkozhatnék még komolyzenére is, Vivaldi Négy évszak című darabját azért majd mindenki ismeri. Ha máshogy nem, hallomásból.

Most ez az „Egy évszak” természetesen a tél lesz. Nem nagyon akartam én csatlakozni ehhez a témához, mert napok óta egyébről sincs szó a médiában, az interneten, a közösségi oldalakon kiemelve, fotók tucatjaival dúsítva, igazolva, hogy tényleg itt van, megjött. Meg ez a köszönés utáni első téma az utcákon, boltokban, munkahelyen – élőben, nem online. Szegény tél, ha tudna, egyfolytában csuklana, mert ha valakit sokat emlegetnek, azt teszi, a népi mondás szerint. Szubjektíve (saját érzés, lehet, hogy elfogult) kijelenthetem: szeretem a telet. Szeretem a maradék 3 évszakot is. Tehát mind a négyet.  A hagyományosat. Azért, amiért olyan, amilyen.

Viszont nem szeretem, ha március idusán havat kell söpörni, azt se, ha húsvétkor télikabátban toporognak fázós ujjaikat fúkálva a locsolók. A dzsekis nyár selejt, a dög meleg kései ősz úgyszintén. Nekem tavasszal viruljanak a fák rügyei, csobogjon a patak, cserregjenek a madarak, és hadd vehessem már fel végre a ballonkabátom! Nyáron süssön hétágra a nap, kora reggel se kelljen kardigán, késő este a tábortűz fénye űzze el a szúnyogot, ne a flakonos rovarölő! Ősszel fújja-kavarja  a szél a sárga leveleket, ezernyi színben pompázzanak hegyek! Ez a minimum.

Most itt van a tél. Igen, legyen zúzmarás, deres, hulljon a hó, repkedjenek a mínuszok! Ez a dolguk. Persze fűteni kell, meg meleg ruha, meg csúszik. Ez így igaz.
Keresztapám – aki persze sokkal később lett az – négy évet töltött a távoli Szibériában, nem önszántából. Amikor végre rengeteg viszontagság után hazatért, szó szerint csak a kutya ismerte fel. A derék eb farkcsóválva rohant a sovány, beesett arcú, borostás férfi felé, akinek a felesége percekig támaszkodott az ajtófélfához. Aztán sírva odaszaladt, és ráborult az oly sokáig nélkülözött már nem is erős férfivállakra. Lehetett aztán bármilyen nagy a tél, a frontot és hadifogságot megjárt férfi kiskabátban ment dolgozni, s vígan fittyet hányt az északi szélnek. Fütyörészve seperte a havat, s ha megkérdezte valamely tájékozatlan ember, hogy ugyan nem fázik-e, csak legyintett:

– Nem zegernye ez, csak egy kis lanyha – ez volt a válasza.

S ha már így a nosztalgia szintjére tévedtem, nagyanyám is eszembe jut. Amikor gyerekként bejelentettük, hogy bandástul hova megyünk, végignézett rajtunk, s csak annyit mondott:

– Ha megtudom, márpedig megtudom, hogy rámentetek a bányató jegére, letöröm a derekatok – s visszament a konyhába. Mire odaértünk, sokan korcsolyáztak, csúszkáltak, hívtak minket is, de nemet mondtunk. Gúnyos kacagásuk, csúfolódásuk felhallatszott a partra, ahol két csapatra oszolva hógolyóztunk. Megígértük, hogy nem megyünk rá a jégre, ami alatt 20 méteres mélység feketéllett, s az adott szót betartottuk. Sose szegtük meg.

Szeretem a telet. Egy pulóverrel többet veszek fel, meg sálat, sapkát. Sétálok ki a határba, nekifeszülök a szélnek, a gallyak meghajolnak, szemembe könnyet sajtol a hideg, messziről halkan füttyent a kis piros vonat. Zegernye van.

Ropog csizmám alatt a hó.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

5 Comments Leave a Reply

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL