Egy nap Pompeiiben

A föld finoman megremegett alattam. Nem az a katasztrofális, mindent elsöprő rengés volt, amitől az ember gyomra összeugrik, hanem enyhe, bizsergető mozgás. Kinyitottam a szemem, és hunyorogva pislogtam a fölém magasodó, repedezett mennyezetre. A levegőben valami szokatlan füstös, kénes illat érződött.

Ahogy felkönyököltem, a látvány azonnal kijózanított. Nem a hálószobám falai vettek körül, hanem durván faragott kőfalak, egy vaskos oszlop, és egy mezítelen római istennő faliképe, aki egyenesen rám bámult. Egy vékony gyolcslepel volt rajtam, ami inkább hasonlított egy agyonmosott lepedőre, mint bármilyen ruhadarabra.

Felálltam, és óvatosan az ajtóhoz léptem, amelyen túl egy napsütéses, vibráló világot láttam. Az utca zsibongott, emberek jöttek-mentek, szamarak húzták a nehéz kordékat, árusok kiabáltak harsányan, miközben egy öblös torkú pék azt üvöltötte, hogy a kenyerét csak az imént szedte ki a kemencéből. Kitámolyogtam az utcára, ahol egy szakállas, tunikás férfi rám nézett, és vigyorogva a vállamra csapott.

– Jól aludtál, Marcus? – kérdezte barátságosan. – Tegnap este úgy ittál, mint egy gladiátor.

Marcus? Ki a fene az a Marcus? És mi az ördögöt keresek ebben az ókori városban, ami – azt a távoli, irdatlanul magas, cukorsüveg alakú hegyet szemlélve – szinte biztosan Pompeii. Ha ez igaz, akkor ma egészen biztosan nem lesz unalmas napom.

Tenyeremet rátapasztottam a ház falára, melynek hűvösét határozottan éreztem az ujjaimmal. Ez túl valóságos volt, és túl éles is, de az egész helyzet olyan különösnek tűnt, hogy egyetlen logikus magyarázat létezett rá: ezt csak álmodom.

Hallottam az emberek beszélgetését, és egyetlen latin szó sem tűnt idegennek. Értettem mindent. Nem úgy, mint egy régi szöveg olvasásakor, hanem tökéletesen, tisztán, mintha mindig is ezt a nyelvet beszéltem volna.

Még jó, hogy álmodom! Mert ha nem álmodnék, akkor most egy ismeretlen római városban bolyonganék, abban a korban, ahol az emberek áldozatokat mutattak be az isteneiknek, és ahol a legfőbb szórakozás a gladiátorok viadala volt.

Felsóhajtottam, és találomra elindultam az utcán. Ha már álmodom, akkor legalább élvezzem is.

Kora reggel volt még, a nap alig emelkedett a házak fölé, de már érződött az ereje. Az épületek falai élénk színekben pompáztak – vörösek, okkerek, mélybarnák –, és csodálatos freskókkal voltak kidíszítve, amelyek isteneket, hősöket vagy éppen jókedvű bacchánsnőket ábrázoltak. A kővel fedett utakon tunikás és tógás emberek jártak-keltek, bő ruhát viselő, felékszerezett úrinők sétáltak, a rabszolgák pedig fürgén követték a gazdáikat.

A levegő tele volt élettel, zsivajgással. Egy mély hangú férfi mézes diót kínált egy kis stand mögül, egy másik agyagedényekkel hadonászott, azt kiabálva, hogy még a legszeszélyesebb római feleség is megszelídül tőlük, egy kemence mélyéről friss kenyér illata tört elő, egy fürdőházból pedig gőz és parázsillatú izzadság keveréke érződött.

Ahogy haladtam előre, egy falon különös feliratot pillantottam meg:

„Sodoma, Gomorra, Herculaneum Pompeii.”

Nem értettem, mi ez a célzás, de aztán a tekintetem megakadt a Vezúv égbe törő csúcsán, ami lehetett vagy háromezer méter magas. A csúcsa felett finom, fehér füst gomolygott. Egy pillanatig csak néztem. Az agyam lassan rakta össze a képet.

Hát igen, ez valóban Pompeii, de semmi baj, ismerem a történetet, így azt is pontosan tudom, mikor fordul rosszra a helyzet. Rengeteg időm van nézelődni, tapasztalatokat szerezni. Egy falnál például valaki szénnel éppen most firkálta fel az utókornak szánt üzenetét:

„Gaius itt járt, és a legjobb bort itta.”

Elmosolyodtam. Szóval az ókori rómaiak is ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Egy részeg fickó a borozás után nekiállt graffitit készíteni, és senki nem nézte ezt rossz szemmel.

A következő saroknál egy boltív alatt beléptem egy kis üzletbe, ahol viaszba mártott fatáblákat láttam. Az árus mosolyogva invitált, hogy nézzem meg közelebbről a portékáját. Az egyik tábla egy naptár volt.

„Ante diem nonum Kalendas Septembres.”

Nem akartam hinni a szememnek. Halványan földerengett egy régi emlék – talán egy történelmi könyvből, talán egy elfeledett cikkből –, amit egy unalmas délutánon olvastam. A rómaiak nem a mi naptárunkat használták, hanem ezt a sajátos rendszert, ahol a hónapot az adott hónap első napjától visszafelé számolták.

„Nonum Kalendas Septembres” azt jelentette, hogy ez augusztus 24. volt!

Megszédültem. Ez az a nap, amikor a Vezúv kitört, és Pompeii elpusztult!

Szinte kapkodtam a levegőt ettől a döbbenetes felismeréstől, de aztán eszembe jutott, hogy ezt az egészet csak álmodom. Minden tökéletes, minden hiteles, minden annyira élethű, hogy az ember azt hinné, tényleg ott van – de mégis csak álom! Ha igazán baj lenne, ha ez tényleg a végzet napja lenne, akkor biztosan felébrednék, mielőtt komolyra fordulna a helyzet.

Szóval ha már itt vagyok, és ez egy ennyire részletgazdag, izgalmas álom, akkor miért ne élvezném ki minden mozzanatát?

Például még a nagy kitörés előtt sétálhatok egyet és alaposan körülnézhetek ezen a történelmi helyszínen. Várnak a fürdők, a színházak, a piacok, a lakomák… sőt, talán még egy kis római intrikába is belekeveredhetek!

Úgy gondoltam, elsőként a fórumot kell meglátogatnom. Ott biztosan történik valami izgalmas.

Nekivágtam hát a városnak, és egyre inkább az az érzésem támadt, hogy egy élő, lüktető festmény közepébe csöppentem. Pompeii utcái zsibongtak az élettől. A főutca, a Via dell’Abbondanza macskakövein áruval megrakott szekerek, az utak mentén oszlopokkal szegélyezett árkádok sorakoztak, fölöttük freskók és mozaikok, a házak falain pedig mindenféle feliratok díszelegtek – néhány üzleti hirdetés, mások egyszerűen csak a helyi lakosok véleményét tükrözték. Egy falon azt olvastam:

„Felix szereti Fortunatát”

Kicsit odébb pedig egy politikai kampányfeliratot:

„Szavazzatok Lucius Popidius Secundusra!”

Római kampány, graffitivel? Ha nem tudnám, hogy álmodom, még azt hinném, ez egy vicc.

Ahogy haladtam előre, a piacok illata elárasztotta az orrom. A föld kipárolgásával kevert füstös aroma összekeveredett a frissen sült kenyér és a fűszeres mártások bódító illatával. Egy árus mézben áztatott pisztáciát kínált, mellette egy halárus kagylókat, polipokat és rákok mutogatott – egyik-másik talán még mozgott is. Egy idős asszony egy kis bronzedényben fűszeres halszószt, garumot árult, aminek a kipárolgása orrfacsaróbb volt, mint egy háromnapos gladiátorkapca.

Odébb egy lepénysütőnél olívaolajjal és fokhagymával megkent lapos kenyerek pirultak. A pék harsányan kiabálta:

– Panis quadratus! Friss és ropogós, méltó még Jupiter asztalára is!

Egy fiatal nő, akinek a hajában arany hajtűk csillogtak, egy kosár gyümölcs fölött válogatott. Az árus görögdinnyére emlékeztető sárgás-zöld tököt kínált, amit melopepónak nevezett.

A következő utcánál egy fürdőház gőzölgő ablaka mellett haladtam el. Belülről nevetés és loccsanó víz hangja szűrődött ki. Kíváncsian benéztem. A gőzteremben félmeztelen férfiak ültek márvány padokon, miközben rabszolgák forró vizet locsoltak a kövekre. Egy másik helyiségben masszázs folyt – olívaolajat és gyógynövényeket dörzsöltek az emberek bőrébe, majd bronz kaparókkal, úgynevezett strigilekkel távolították el a koszt és az izzadságot.

Továbbindultam, és egy kisebb térre értem, ahol egy gladiátorokkal kapcsolatos hirdetmény volt kifüggesztve:

„Holnap az amfiteátrumban: Marcus Vulcanus a germán óriás ellen! Jöjjön el mindenki!”

Ekkor megéreztem valami édeskés, de mégis pikáns illatot. Egy fogadó mellett álltam meg, ahol egy szakállas férfi gőzölgő rézedényből kanalazott valamit. Odasétáltam, és belenéztem: szafranccal, mézzel és fekete borssal ízesített bor volt benne – római mulsum. Egy mellette álló másik férfi egy darab pecsenyét harapott, amit egy thermopolium – afféle római gyorsétterem – pultjáról szerzett be. A füstölt hús mellett árpaleves, töltött egerek, sült pávanyelv és borsos lencsefőzelék is szerepelt az étlapon.

– Akarsz egy kis dormouse-t? – kérdezte egy pocakos férfi mellettem, miközben mézben pácolt, mákkal megszórt süteményt majszolt.

– Kösz, kihagyom – mondtam gyorsan, és továbbléptem.

A következő sarkon egy bordélyház állt, az ajtaján fehér márványtábla, melyen stilizált faragvány árulkodott az intézmény lellegéről. Hát igen, a rómaiak nem voltak prűdek. Egy rabszolgalány a küszöbön álldogált, hívogató pillantásokat vetve az arra járókra.

Mielőtt elgondolkodhattam volna azon, hogy egy álomban mégis mennyire illik tisztességesen viselkedni, a föld újra megremegett. De ezúttal nem az a finom, alig észlelhető mozgás volt, mint reggel. A rezgés jóval hosszabb ideig tartott, néhány vékonyabb oszlop meg is repedt, a magasabb épületek tetejéről pedig lezuhant néhány cserép.

Az emberek megtorpantak, és az égre pillantottak, de senki sem tűnt riadtnak. Pompeii lakói hozzászoktak az ilyesmihez – a város alig tizenhét évvel korábban már túlélt egy hatalmas földrengést, és azóta is gyakran mozgott a lábuk alatt a talaj.

De én tudtam, hogy ez nem egy átlagos földmozgás volt.

És akkor észrevettem valamit.

A Vezúv csúcsa felett egy újabb, sűrűbb fehér füstcsík emelkedett az ég felé. Nem sokkal volt vastagabb, mint a korábbi, de most már egyenesen fölfelé tört, mintha a hegy mélyén valami ébredezne.

Még mindig nyugodt voltam, pedig a föld mozgása szinte állandósult. A cserepek valósággal záporoztak a tetőkről, ám az emberek igyekeztek úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna. Néhányan talán emlékeztek a korábbi földrengésekre, és legyintettek, mások a vállukat vonogatták. De valami mégis megváltozott. Egyfajta feszült nyugtalanság lógott a levegőben, mintha maga a város is érezte volna, hogy valami készül.

Én pedig még mindig úgy gondoltam, hogy ez csak egy álom. Ha ez tényleg a végzet napja, akkor miért ne maradnék, hogy végignézzem? Hiszen ha túl nagy lesz a baj, felébredek. Ugye?

Egy kút mellett sétáltam el, ahol egy asszony vizet merített. A vödör alján a víz opálosan zavarossá vált, mintha valami felkavarta volna az alját. Az asszony beleszagolt, és undorodva hátrahőkölt.

– Büdös! – kiáltotta. – Mint a záptojás!

Többen odagyűltek, és értetlenül meredtek a kútba. Egy öreg férfi csak legyintett:

– Biztosan a csatornából szivárog valami!

Mentem tovább, és egy agyagedényeket áruló kereskedő pultjánál észrevettem valami különöset. Egy fiatal rabszolga éppen felemelt egy korsót, amikor az hirtelen, mintha egy láthatatlan erő belülről repesztette volna szét, apró darabokra hullott.

A fiú rémülten hátrált, az árus pedig döbbenten bámult a cserépdarabokra.

– Ez rossz jel… – motyogta valaki.

De mielőtt a kereskedő leteremthette volna a rabszolgát, a föld újból megremegett.

Most már nemcsak néhány apró rezgés volt, hanem olyan erő, mintha egy szörnyeteg mozdult volna meg a föld mélyén. A térkövek megroppantak, a falak megremegtek, és valahol, nem messze tőlem, egy oszlop recsegve kidőlt. A piac népe sikoltozni kezdtek, egy gyümölcsös asztala felborult, az almák és narancsok végiggurultak a földön.

A Vezúv felé fordultam.

A fehér füstcsík most már sötétebb volt. És egyre terebélyesedett.

Az emberek is idegesebbek lettek. A fórum előtt összegyűlt tömeg már nem az árusokkal alkudozott, hanem egymásba kapaszkodva bámulták a hegyet. A füst pedig mind magasabbra tört, olyannyira, hogy a napot is elhalványította.

Hirtelen egy tűzvörös villanás cikázott át a felhők között. Villám volt, de nem esőfelhőből. A Vezúv adta ki a haragját.

A föld közben folyamatosan remegett, és ekkor már tényleg kitört a pánik. Az emberek rohanni kezdtek, kiabáltak, sírtak, egymást lökdösték. A patríciusok próbálták a rabszolgáikat rávenni, hogy siessenek összekapkodni az értékeket, aztán pedig minél távolabb innét, de akkor már a rabszolgák is a saját életüket mentették. A szamarak megbokrosodtak, a kocsik egymásnak ütköztek, a sírás és a sikolyok egyetlen zűrzavarrá olvadt össze.

Én pedig ott rekedtem a káosz közepén.

Próbáltam előretörni, de nem tudtam. Akármerre mentem, emberek falába ütköztem. Mindenki a kijáratok felé özönlött, a szűk utcák bedugultak, szinte mozdulni sem lehetett.

És akkor jött a legrosszabb felismerés.

A tenger…

Az ókorban vagyok! Az a menekülési útvonal, amiről a történelemkönyvek írtak – a kikötői hajók –, az nem is létezik! A vízpart sokkal közelebb van a városhoz, de nincsenek mentőhajók, nincsenek kiépített mólók.

De a legnagyobb baj az, hogy a városból alig vezet ki pár út, azok pedig most teljesen el vannak torlaszolva.

A pánik most már teljes volt. A kocsik egymásba ütköztek, feldőltek, a tartalmuk kiszóródott, az emberek ott botladoztak, estek, keltek ebben a káoszban, és csakhamar minden utca és tér megtelt kétségbeesett, vergődő testekkel.

Ekkor a föld egy minden korábbinál hatalmasabb dörrenéssel megrázkódott. Olyan hang rázta meg a világot, amely nemcsak hallható volt, hanem érezhető is. Mintha az egész világ szétrobbant volna. A Vezúv csúcsa borzalmas méretű füst és tűzcsomóvá változott, ami éjszakai sötétségbe borította az eget.

A halál démona készült rárontani a városra.

A nap eltűnt, és minden narancssárga, majd vörös, majd fekete lett. A tömeg tombolt, emberek rohantak, összeütköztek, egymást taposták. Próbáltam előrejutni, de minden mozdulat csak egy újabb ütközés, újabb lökés volt.

Valaki megragadta a kezem. Egy ismeretlen nő volt. A ruhája cafatokban lógott, a bőre hamuval fedett, olyan volt, mint egy élő szobor. Nem szólt semmit, csak húzott magával, és én hagytam. Együtt menekültünk, bele egy szűk sikátorba, ahol egy boltív árnyékában összerogytunk.

Nem volt hova menekülni.

A föld hullámzott, a falak megrogytak. A Vezúv tűzcsóvákat köpött az égre, a sötétség mindent elnyelt. A hamu egyre sűrűbben hullott, a levegő forró és fojtogató lett, mintha parázs fölé hajoltam volna.

A nő hozzám bújt. Éreztem, hogy remeg. Vagy én remegtem? Már nem is tudtam.

És akkor megértettem, hogy nem ez volt az álom, hanem a másik világ, a jövő képzete, amelyből felébredtem, benne a tudással, hogy ma meg fog semmisülni a város. Nem éltem a lehetőséggel, nem használtam ki a helyzetet, hogy elmeneküljek, amíg még lehetett. És most már nem volt hová felébrednem.

A Vezúv utolsó üvöltése robajlott végig a világon, és a sötétség elnyelt mindent.

Aztán csend lett.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!