Első nap – Ma végre megjött a hivatalos ukáz, hogy jobban tesszük, ha otthon maradunk. Mi mást mondhatnék erre, mint hogy: végre! Nem a járvány miatt, mert az egy dolog. Mindig az volt a vágyam, hogy itthon maradhassak. Engem aztán nem fenyegetne a veszély, hogy beleőrülök a pihenésbe, meg a későnkelésbe! A fordítottjába annál inkább: már a tartalékaim végén jártam, ami a reggeli kecmergést és munkába indulást illeti. Ezentúl belátható ideig ilyen nem lesz. Netezek, tévézek meg heverészek a végtelenségig. Máris jobb a kedvem, és ez még csak a kezdet.
Második nap – Eddig minden rendben volt, mert ahogy ígértem, tegnap egész nap neteztem, tévéztem meg heverésztem. Fölmértem a készleteimet is, és úgy találom, másfél, két évig kihúzom abból, amit a spájzban fölhalmoztam, ami elvileg megnyugtató, de ha jobban belegondolunk, mi az a másfél, két év az örökkévalósághoz képest? Kicsit le is tört ez a felismerés, és furcsa módon az sem tett rám jó hatást, hogy nem mehetek ki az utcára. Elvileg simán megtehetném, de azzal borulna a rend, a stratégia, minden. A netezés, a tévézés innentől már nem tölt el olyan lelkesedéssel, és azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban tévedek oda az ablak elé és nézek ki az utcára.
Harmadik nap – Egész éjjel forgolódtam, mert mintha nem lett volna levegőm. Utánaolvastam a neten, és rátaláltam, hogy ez a bezártságérzet-szindróma. Azokat rohamozza meg, akik időhatár nélküli fogságra vannak kárhoztatva, így a 30-40 évre ítéltek tökéletes biztonságban vannak ellene, ám azok, akiket csak pár napra lesittelnek, és nem mondják meg, hogy ez a pár nap mennyi lesz, teljesen rommá lesznek tőle. De én civilizált ember vagyok, és örülök annak, hogy végre itthon lehetek. Ezt szugerálom magamba folyton, miközben pajszerrel vakarom le a kijárati ajtó kilincséről a saját kezemet. Egyre idegesebb vagyok, a net, a tévé, az alvás egyáltalán nem érdekel.
Negyedik nap – A kínok kínját élem meg. Mintha egy láthatatlan erő húzna oda az ajtóhoz, vagy ha ezt legyűröm, akkor az ablakhoz. A máskor oly kedves és kényelmes lakásom most a siralom völgye. Minden barátságtalan és ellenséges. A tévétől fizikain undorom van, a net láttán rögtön hasmenést kapok. Ma délelőtt már odáig fajultam, hogy kinyitottam a bejárati ajtót, és csak egy hajszál választott el attól, hogy kilépjek. Borzasztó állapot és gyalázatos egy helyzet. Ha csak egy kortyot is kimehetnék az utcára, a finom, zamatos benzingőzbe, rögtön jobban lennék.
Ötödik nap – Rettenetes gyötrelmeket élek meg. Nincs olyan szókincs, amivel ki lehetne fejezni az utca iránti vágyakozásomat. Fetrengek, vergődöm, zokogok. Mikes Kelemen a rodostói tengerparton azt suttogta a messzeségbe, hogy: Zágon, Zágon, Zágon, én pedig a könnyeimtől eláztatott függöny mögül azt, hogy utca, utca, utca. Csak egy hajszál választ el attól, hogy a civilizációs béklyót magamról levetve, kilépjek az otthonom fertelmes börtönéből – ahogy egyébként semmit sem vagyok képes csinálni – és határozott lépésekkel belevessem magam az utca örvényébe.
Hatodik nap – Ez már nem lehet tovább kibírni. Megpróbáltam mindent, ami emberileg lehetséges, de van, amikor az akarat derékba törik a körülmények terhe alatt. Rájöttem, hogy én valójában mindig is szerelmes voltam az utcába. Amikor arról papoltam, hogy az lakásom magányára és kényelmére vágyom, hazudtam magamnak. A pokol nem lehet annyira elviselhetetlen, mint ez a kényelem, ami per pillanat körülvesz. Mindenem odaadnám, ha egy betöretlen cipőben sántikálhatnék az utcán, vagy ha ronggyá ázhatnék a buszmegállóban a hirtelen rám törő jeges esőben. Az, hogy teli a hűtőm, a kamrám, és hogy alapjában mindenem megvan, nem emberhez méltó. Az ajtó elé guggolva szünet nélkül a kilincset bámulom, amelyen egyébként a fogsorom nyomai tisztán kivehetők, mert már csipkésre rágtam.
Hetedik nap – Megérett bennem az elhatározás: véget vetek ennek a gyötrelemnek. Megírtam a végrendeletemet – vérrel natürlicht, ami így nem végrendelet, hanem vérrendelet lett – és minden függő ügyemet lezárva felkészültem a cselekvésre. Ami azt illeti, nem is volt függő ügyem, pedig sokáig keresgéltem, hogy hátha találok. Egyedül a mobilom feltöltése tűnt halaszthatatlannak, ezt megtettem. Most itt állok, kezem a csontig rágott kilincsen, és csak másodpercek választanak el a súlyos, visszavonhatatlan döntéstől: még egy pillanat, aztán nagy levegőt veszek, és leviszem a szemetet a kukába.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
