Drága Mama!
Bocsásd meg, hogy ezt a levelet nem agyagba nyomkodott jelekkel írom, hanem hieroglifákkal egy vaskos kőlapra, de itt sajnos nincs roaming. Úgy sejtem, a gyolcsgatyám is rámegy majd mire a kézbesítési díjat kifizetem, de mindegy, egyszer élünk, legalábbis ezt állítják az itteni papok.
Máskülönben jól megvagyok itt, Egyiptomban. Az idő szép, a nap akkor is süt, ha nem, és mindig csak fentről. A munka nagyon érdekes, bár egy kissé unalmas. Engem a kőtömbök vonszolásához osztottak be, kezdtem mint segédvonszoló, aztán normál vonszoló lettem, és már csak idő kérdése, hogy fő vonszolóvá nevezzenek ki. Fölösleges mondanom, mennyit dob majd ez a fizetésemen, amit fokhagymában mérnek. Jelenleg napi egy fokhagymát és egy pofa sört kapok, ami ugyan nem tűnik soknak, de a hagyma egy részét eladhatom, és vehetek rajta például galacsintúró bogarat, hogy legyen mint néznem a szabad időmben. Ez itt a legnépszerűbb csatorna, mert van benne sport, kultúra, vallás, meg minden.
A napjaim úgy telnek, ahogy. Az ébresztőm korbács-elven működik, ami nagyon kellemetlen, mert az ember véknyára van állítva. Sokkal barátságosabb volt otthon a pofára löttyintett hideg víz, ami itt azért nem működik, mert a hideg víz szinte ismeretlen. Csak a gazdagok engedhetik meg magunknak ezt a luxust. Az egyszerű nép meleg vizet használ, mert a hőség itt úgyszólván mindennapos. A többség emiatt meztelenül dolgozik, azt is mondhatnám, ez itt a munkaruha.
A gyors reggeli után – ami egy marék homokkal kevert árpából áll –, azonnal fölvesszük a munkát, mert a főnököm, Imothep, szó szerint megszállottja ennek az építkezésnek. Kitalálta, hogy csoportokra osztva versenyeztet bennünket. A legjobb csapatok nevét rávéseti egy kőtömbre, ami aztán beépül a folyamatban lévő rétegbe. Olyan ez, mint amikor az emberek elküldik a nevüket a NASA-nak, amit egy diszken fölvisznek a Marsra, bár ezt nem tudom, honnét veszem. Ne tudd meg, hogy a társaim mennyire imádják ezt a cirkuszt! Szó szerint meg vannak veszve az örökkévalóságért, pedig ez csak egy trükk a lehúzásunkra.
Tegnap végre befejeztük a második réteget, ma pedig hozzáfogtunk a harmadikhoz. A társaim azt mondják, a szintek növekedésével arányosan csökkenni fog a rétegek alapterülete, ami meggyorsítja a munkát. Velük szemben azok a veteránok, akik már a szakkarai projektben is részt vettek, azt pedzegetik, hogy a szintek alapterülete ugyan csökken, de a magasság növekszik, vagyis amit nyerünk a réven azt el fogjuk veszíteni a vámon.
Engem ezek a viták nem érdekelnek. Tetszik ez a felhajtás, és büszke vagyok, hogy a modern világ csúcsberuházásában vehetek részt, ami olyan, mintha a jövőben én hegeszteném Belfastban a Titanicot, bárt nem tudom, ezt honnan veszem.
Szóval rendben vagyok, és bár mostanáig nem sikerült spórolnom, hogy adományt küldhessek nektek a hettiták elleni harchoz, a vonszolói kinevezésem után ez is másként lesz. Addig is egyiptomi módon csókollak benneteket, ami szájat szájra elven történik, és nagyon izgalmas, bár eddig én csak szamárral próbáltam.
Még csak annyit, hogy postafordultával azért küldhetnétek egy macskát, mert az itt szent állat, és magas ára van. Amelyik nem rühes, egy rabszolganőt is megér a piacon, és az ugyebár nagyon megkönnyíti az ember háztartását.
Vigyázzatok magatokra, a következő szint után, ami alig néhány évtized, ismét jelentkezem.
Szerető fiad, Ufu
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
