A gép, amellyel a montenegrói rém Írországot megközelítette, nagyjából akkor tette le magát a dublini repülőtér sok esőt látott betonjára, amikor Kercsegit Kilkennyben nyilvános italozásért letartóztatták. Hosszan lehetne vitatkozni azon, hogy Morrison rendőr intézkedése letartóztatás volt-e vagy csak kíséret alá helyezés, de a tényeken ez mit sem változtat. A montenegrói rém, vagyis Gogics Milorád jegye az egyik ablak mellé szólt, így a gép ereszkedése közben jól láthatta a lent kibontakozó várost, amely irgalmatlanul nagynak tűnt. Egy rém sosem vallaná be, hogy szorongás gyötri, de Gogics Milorád bizony ezzel az érzéssel küzdött. Úgy jött ide, hogy egy szót sem értett angolul, és tolmácsra sem igazán számíthatott, tekintve, hogy a munka, amit elvállalt, a titokzatosság leplét viselte.
Két héttel ezelőtt kapott egy furcsa levelet bizonyos Finnegan Doyle-tól, aki busás összeget kínált neki azért, ha részt vesz egy különös kísérletben. Milorád úgy nézegette ezt az írást, ahogy a modern festményeket szokás vizsgálni, de a podgoricai könyvtárban dolgozó nénikéje talált egy angolul beszélő szakácsot, aki pontom száz euróért átültette a szöveget montenegróira. Így már kiderült az üzenet lényege, mely egészen döbbenetes volt a maga valóságában: Finnegan Doyle ötezer eurót kínált azért a munkáért, amelyhez szerinte a széles földkerekén Gogics Milorád értett a legjobban.
Azt, hogy pontosan milyen műveletre gondolt, a titokzatos megbízó nem részletezte, de Milorád biztosra vette, hogy csak az lehet a téma, amelynek ő a legnagyobb tudora az egész Balkán-félszigeten.
Így hát Podgoricában repülőre ült, és életében először elhagyta a hegyvidékes Montenegró csodás tájait, hogy megérkezzen a jóval laposabb, meg persze felhősebb Írország mesés fővárosába. Arról fogalma sem volt, hogyan ért majd szót az írekkel, de úgy volt vele, Finnegan Doyle gondoskodik majd tolmácsról, ha meg nem, majd csak lesz valahogy. A lényeg az ötezer euró, ami akkor is jelentős összeg, ha az ember híres specialista a maga szakterületén, a Balkánon.
A sors furcsa játéka úgy hozta, hogy a repülőn egy afrikai ipse volt a szomszédja, aki szintén nem beszélt angolul, ám a maga nyelvén meglehetősen közlékenynek bizonyult. Három órát töltöttek el egymás mellett, és ez idő alatt Milorád a montenegróiakra jellemző fecskeszorgalommal kiderítette, hogy a pasast Obeyes Chumának hívják, és Tanzánia legnevesebb költője. Olyan nagyon persze nem kellett ez ügyben nyomoznia, mert Chuma a táskájából elővette a legújabb verseskönyvét, rábökött a címoldalára, amelyen öles betűkkel ott ált ez a furcsa név, majd magára mutatott, és közben azt mondta: Tanzánia. Milorád ebből könnyedén leszűrte a lényeget, majd viszonzásképpen ő is bemutatkozott. A módszer ugyanaz volt, amit a tanzániai alkalmazott: a hüvelykujjával maga felé bökött, és azt mondta Crna Gora.
Így beszélgettek, vagyis inkább hallgattak az út hátralévő részében, ami pompás módszere egy kezdődő barátság elmélyítésének. Amikor La Manche csatorna – vagy ahogy az angolok mondják, az English Channel – fölé értek, Milorád lehúzta a cipőit, amelyek sarkaiban két miniatűr bőrkulacs rejtőzött, benne első osztályú montenegrói pálinkával. A tanzániai költő kis híján elájult a negyvenhetes montenegrói lábbűztől, amely a cipőből kiáramolva kényszerleszállásközeli állapotba űzte az addig stabilan repülő gépet, de amikor Milorád a sarkokból kipiszkálta a kicsiny bőrdugókat, és megszagoltatta partnerével a mennyei italt, minden helyrezökkent. Obeyes Chuma tekintete fölcsillant, és valami elismerésfélét motyogott a saját nyelvén, majd a pertuivásra felkínált bal cipőt elfogadva, koccintott a Milorád által kézben tartott másikkal, és meghúzta az italt.
A jókedv innentől a géppel egy magasságban szárnyalt, de amikor földet értek, a tanzániai jelezte, hogy megcsikordult a hasa. Ha nem lett volna szénfekete, azt is mondhatnánk, hogy elsápadt, ám így érjük be azzal, hogy keserves képet vágott. Milorád nem hitte, hogy mindez az ital miatt következett be, de a költő biztos volt ebben, mindenesetre alig várta, hogy a gép kikössön, és szabaddá váljon az út a reptéri mosdó felé.
Milorád nem volt szentimentális alkat, de azt megértette, hogy az afrikai komoly bajban van. Nem mondta el neki, hogy a Balkánon jóval erősebb a főzet, mint máshol a világon, bár mentségére legyen mondva, hogy mutogatással nem is lett volna képes ilyen összetett eszmefuttatásra. De ha már ily alakult, kötelességének érezte, hogy kifejezze a szolidaritását a bajba jutott költő iránt, ami abban nyilvánult meg, hogy igyekezett eltakarítani az újtából mindenkit.
Fontos megjegyeznünk, hogy Gogics Milorád montenegrói módon magas volt, és bár kövérnek nem volt mondható, a tekintete egyfajta földöntúli szigorúságot sugárzott. Egy rémtől más nem is várható, és ezt a gép civilizált utasai a tőlük telhető módon mind respektálták. Ha meg is fordultak, hogy a félrerántások, lökdösések és taszigálások miatt kifejezzék a nemtetszésüket, látva Milorád villámokat szóró tekintetét, rögtön meghunyászkodtak.
Ám amikor Obeyes Chuma előtt végre szabaddá vált az út, és az addig erősen szorított verseskönyvét Milorád kezébe nyomva, kifejlett tanzániai gepárdot idéző módon elsüvöltött a mosdó irányába, az egyedül maradt montenegrói rádöbbent, hogy egy idegen, és kiismerhetetlen világba került. Úgy ácsorgott a nyüzsgő tömegben, mint egy magányos villanypózna, melyhez valaki egy I Love Tanzania matricával díszített koffert támasztott, és reménykedve pislogott abba az irányba, amerre a költő eltűnt, reménykedve annak mihamarabbi visszatérésében.
Telt, múlt az idő, de az afrikai nem jött vissza. Az utasok száma közben megcsappant, Milorád pedig csak állt és várt, mert botor módon abban bízott, hogy ez az új barát – aki az egyetlen ismerőse volt az egész szigeten – majd segít neki utat találni. Most döbbent rá, milyen könnyelmű volt, amikor erre a kalandra vállalkozott. El kellett volna hoznia legalább azt a tanárt, aki a levelet lefordította, de attól félt ez nem tetszik majd a megbízónak, mert kifejezetten ragaszkodott a diszkrécióhoz.
És ekkor, a legnagyobb tanácstalanság közepén, odapenderült Milorád mellé egy kisnövésű pasas, és a verseskönyve mutatva mosolyogva megkérdezte:
– Obeyes Chuma?
Milorád kissé bizonytalanul, de rábólintott.
Az pasas erre karattyolt valamit, majd az I Love Tanzania matricájú bőröndöt megragadva szaporán megindult a kijárat felé. Mivel az elképedt montenegrói csak állt, és bámult utána, visszafordulva barátságosan intett, hogy kövesse. Az ábrázatán, de különösen az orra környékén mutatkozó vörösödés egyértelmű jelzése volt annak, hogy nem veti meg az italt, vagyis rossz ember nem lehetett. Milorád ezért vissza-visszafordulva és a mosdó felé tekintgetve, de egyre határozottabban követte.
Rövidesen egy kombibuszban lelte magát, ami a repülőtéri parkolóból kigördülve egyértelműen Kilkenny felé vette az irányt.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Vitrányi Szabina