Figyelnél rám!? (egy képzeletbeli színdarab margójára)
Lisa Ivory „Figyelnél rám?!” című monodrámájával határozottan bennünket, pasikat tűzött klaviatúrája delete billentyűjére. Akinek már volt három felesége, számtalan barátnője, és egy fészekalja gyerek taníttatását fizeti, az akként kapizsgált, hogy a darab megnézése nélkül sem fog hülyén meghalni.
Nézőtéri székemen azzal a sejtelemmel fészkelődtem, hogy Ivory asszony egy már alaposan lerágott cubákot csócsáltat velünk majd’ másfél órán át.
A díszletre és a sallangmentes, félhomályba csomagolt, csupán a fényjátékokra és egy eddig nevesincs színésznő hangjára épített előadás mégis szolgált némi meglepetéssel. A falhoz vágott edények csörömpölésének kíséretében elhangzó – Kurvára elegem van! Figyelnél rám? – címadó mondat eddig szokatlan, figyelemkeltő hangsúllyal, amiben benne volt annak tudása, hogy a lőtéri kutya sem szarik rá, indította el a férfitársaim által betéve tudott szóözönt. A megszólított a színpad egy sötét zugában, mozdulatlanul ücsörgött kényelmes fotelben. Félő volt, hogy az előadás végére beáll, mint a gerely.
A színésznő NŐ volt – az örök, akinek alakját, mimikáját csak sejteni lehetett, a hangjával járt be égi magasságokat, pokoli mélységeket: kislányosan síró, keményen zengő, máskor érzékien búgó, vagy gyengéden elérzékenyült.
Anya volt és feleség, kialvatlan és fáradt, tettre kész, boldog szerető, elhagyott kedves, lélek, akinek hazudtak, és aki hazudott, fiatal és öreg, szűzies és kurva, egyszerű és rafinált, okos és butácska, harcias, elkeseredett, mindent feladó, majd újra kezdő, angyal és ördög, tündér és boszorkány.
– Kurvára elegem van…figyelnél rám? – hangzott el a kérdés az utolsó percben újra. Halkan, immár válaszra várón. Felelet mégsem volt. Helyette a teljes sötétség, majd az erős fény – és a színpadon a nő, a fotelben egy kirakati próbabábu, hűen „megszemélyesítve” vele a férfinemet hasonló konstellációban.
Vegyes érzésekkel ballagtam haza, remélve, hogy idővel Mr.Ivory is géphez ülhet majd, ám késő este ide vagy oda, férfiúi önérzetemet legyőzve leballagtam a tízedikről a szemeteszsákkal.
Vera Icona (egy képzeletbeli kiállítás margójára)
Egy csöndes sarokba húzódva gyűrögettem az életmű-kiállításra szóló meghívót, miközben arcomon kaján vigyorral figyeltem a döbbenetét palástolni igyekvő sznob társaság kínszenvedését.
T. Veronika nem tartozott az évente új kiállítással előrukkoló festők közé. Akkor festett, amikor akadt mondanivalója. Először húsz éve. Volt, hogy két tárlatra valót is alkotott egy esztendőben, de ha úgy adódott, évekig nem nyúlt ecsethez.
Most bizonyára elégedett mosollyal nyugtázza egy hófehér felhő csipkés széléről, hogy sikerült megbotránkoztatnia a javarészt üres lelkű publikumot.
A vásznakon elmaszatolt festékfoltok, itt-ott néhány élesen, tisztán meghagyott apró részlettel. Minden kép előtt kis asztalka állt, rajta selyemkendő a vászonról felitatott-lecsutakolt festékkel. Úgy nézett ki mindahány, mint a műterem sarkaiból összevadászott koszlott ecsettörlő rongy. A képek alá elhelyezett feliratok – „Tévelygések”, „Lélekút”, „Életvirág”, „Halálvirág” – abszurd módon hatottak ebben a műterminek túlontúl rendezett, kiállításnak viszont zilált atmoszférájú környezetben.
A látogatók meghökkenése így bizonyos mértékig érthető volt: a legfeljebb futurista és nonfiguratív festészetet még megemészteni képes közönség gyomra nehezen vette be, hogy kap valamit, és mégsem lakik jól, amit pedig itt most letuszkolnak a torkán, azt kínkeservvel böfögi vissza.
Veronika első kiállításáról is én tudósítottam két évtizede. Akkor mondta azt, amit csak most, a botrányosnak ítélt tárlatot szemlélve – mint egy múltból érkező üzenetet – értettem meg. „Az igaz ember mindig kész találkozni a valósággal. Keresi azt… mert hisz benne. Mindegy, hogy miféle igazságnak vélt utánzat vagy leképezés kelti fel erre az igényét. Egyre megy, hogy a víztükörben látott fák indítják az erdő megismerésére, vagy a saját tükörképét nézve lesz kíváncsi valódi önmagára. Ha hittel tekint a másolatra, előbb-utóbb annak eredetijével is találkozik majd.”
Megálltam az „… ergo sum?” című kép előtt. Felcsippentettem az elé helyezett rongycsomót és zsebre vágtam. A kijáratnál a portás figyelmeztetett: „Uram, kilóg a zsebkendője. El fogja hagyni!” Megnyugtattam: „Köszönöm, de ez nem zsebkendő, hanem… Vera icona.”
Értetlenül nézett rám, én pedig mosolyogva tettem hozzá: „Veronika kendője”.
*Vera icona: „igaz képmás”. Az evangéliumok nem beszélnek Veronikáról, alakja egy VI. századi apokrif iratban tűnik fel. A keresztet vivő Krisztushoz odaszalad egy asszony, és arcáról,letörli a véres verítéket, aminek nyomán a kendő megőrzi a Megváltó arcának képét. A Veronika kendő egy 17×24 cm-es fátyol, Manoppello-ban őrzik.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
