Éppen befejeztem Rider Haggard Hajnalcsillag című regényének olvasását, amikor a szomszédunkban lakó Mrs. Ashcroft meghalt. Furcsán egybecsengett ez a regény hangulatával, illetve azzal a misztikus, sőt kifejezetten ijesztő hangvétellel, ami ezt a művet körbevette. Haggard ugyanis ezzel a gondolattal vezette be az olvasót a mű cselekményébe: „Sokan azt fogják mondani, hogy egy Hasonmást, vagy másképpen Ka-t, még egy óegyiptomi történetben se lehet olyképp szerepeltetni, hogy míg a Hasonmás eredetije hosszú, kalandos úton van, addig a másik elfoglalja a trónját és uralkodik helyette.” Mindezekből számomra két felismerés kerekedett ki: a Hajnalcsillag egy ókori mese, amely meglehetősen hátborzongató; a könyv előszava pedig egyértelműen arra célzott, hogy a Ka egyfajta vándorló démon, amely elválik a halandó testtől, és a maga akarata, gonosz szándéka szerint cselekszik. És miért jutott eszembe mindez Mrs. Ashcroft halálakor? Mert kiderült, hogy éjfélkor fogják eltemetni.
Amikor ezt a hírt megtudtam, az időjárás is megváltozott. Nem állítom, hogy hirtelen elsötétedtek az ablakok, de Mrs. Ashcroft háza körül valami nyirkos idegenség telepedett meg, mintha a falak egy olyan titkot kezdtek volna szellőztetni, ami addig bennük lappangott. A szemközti ház küszöbén ülő Mr. Peacock félbehagyta a pipázást, a postás is a szokottnál hosszabban időzött nála a kapuban, és az a kutya, ami rendszerint estefelé jött fel a Péráb felől, most megállt Mrs. Ashcroft kerítése előtt, megszimatolta a levegőt, aztán nyüszítve továbbállt.
Éjfélkor temetni sehol sem szokás. Nappal viszik ki a koporsót a temetőbe, kivéve, ha a meleg nagy, vagy ha a föld kötött, de az éjféli temetés olyan, mint egy rosszul sikerült mondat: értjük a jelentését, mégsem hisszük, hogy az ránk vonatkozik. Az öregek közül néhányan valami elfeledett, régi rituáléról kezdtek suttogni, amelyet azokkal a holtakkal végeznek el, akik „nem egészen voltak rendben a maguk idejében”. Baljós bizonytalansággal mondogatták ezt, ahogy a félhomályban lehalkítva hangzik az a szó, hogy éjfél.
Mrs. Ashcroft, amennyire mi ismertük, nem volt olyan ember, akinek a babonák irányították az életét. Pontos nő volt, szűkszavú, takarékos, a földjeivel többet törődött, mint a rokonságával. A férje halála óta egyedül élt a nagy, keskeny telken, amely a Péráb felé futó lapály szélén húzódott, ott, ahol tavasszal mindig előbb zöldült a fű, mint másutt, és ahol a föld olyankor olyan feketének látszott, mintha valami mélyebb, régebbi nedvesség tartaná elevenen. Sokat mondtak róla, hogy kemény asszony, hogy nem ad senkinek hitelbe, hogy a cselédeit is úgy nézi, mint valami ideiglenesen odakötött szerszámokat, de mélyen hallgatott, ha a birtokairól esett szó. A férje haláláról sem beszélt soha. Ha valaki szóba hozta a Péráb melletti balesetet, olyan csönd következett, amelyben mindenki egyszerre érezte udvariatlannak magát.
Mrs. Ashcroftnak volt egy fia, aki külföldön dolgozott. Ezt mindnyájan tudtuk, bár, hogy mivel foglalkozik, arra mindenki más mondott. Mrs. Ashcroft sosem adott erre egyértelmű választ. Ha szóba hozták a fiát, úgy bólintott, mint aki egy tényről értesül, nem pedig a családtagjáról. De amikor meghalt – állítólag a végakarata szerint – azonnal üzentek a fiúnak, aki rögtön visszatáviratozott, hogy jön, de csak másnapra ér ide. Ez a „másnap” attól a pillanattól fogva úgy feszült rá erre a történetre, mint a halottra a vizes lepedő.
Délután a jegyző is megjelent. Alacsony, száraz ember volt, mindig olyan rendezett, hogy az embernek az volt az érzése: ha egyetlen porszemet találna a zakója hajtókáján, azt is jegyzőkönyvbe venné. Soha nem emelte föl a hangját, és soha nem sietett. Épp ezért volt különös látni, hogy aznap mennyire természetesnek veszi a sietséget. Úgy mozgott Mrs. Ashcroft háza körül, mint aki egyszerre szervez és végrehajt. A temetkezési vállalkozóval halkan beszélt, a papot félrevonta, majd egyszer csak fölmutatott egy összehajtott iratot, amelyet a többiek olyan tisztelettel néztek, mintha királyi korona lett volna.
Este felé én is átmentem a halottas házba. Nem azért, mintha különösebb közöm lett volna az elhunythoz, inkább az a fojtó nyugtalanság hajtott, amely akkor tör rá az emberre, ha körülötte valami értelmetlenül, de mégis túlságosan pontosan történik. A házban hűvös volt, a konyhaasztalon ott maradt egy zománcos bögre, benne fél ujjnyi, kihűlt kávéval. A kamraajtó résnyire nyitva állt. Minden olyan rendezettnek tűnt, hogy már ez önmagában zavart. A halál, úgy hiszem, ritkán hagy rendet maga után; otthagyja, ahol találja a rossz helyen felejtett tárgyakat, és a székre dobott kendőt, amelyet már nem vesznek fel többé. De itt minden úgy állt, mintha valaki a halál után még egyszer végigment volna a szobákon, és kisimította volna a gyűrődéseket.
A ravatalt nem virágozták fel. Ez is szokatlan volt. A koporsó egy sötétre pácolt, egyszerű darab volt, a fedelén apró rézkereszttel. A jegyző néhány ember jelenlétében itt olvasta föl a végrendelet vonatkozó részét. Nem az egész iratot, csak azt a részt, amely a temetésre vonatkozott. „Halálom esetén kérem, hogy temetésem zárt körben, a lehető legrövidebb időn belül megtörténjen.” Számomra ez egyszerre volt hamis és idegen. Mrs. Ashcroft beszédstílusát jól ismertem: soha nem mondta volna, hogy „zárt körben”. Azt mondta volna: csak a magunkfajták legyenek ott, vagy egyszerűbben: ne csináljanak belőle felhajtást. A végrendeletbe írt rész nem az ő stílusa volt. Ugyanannak a hivatalos, simára csiszolt nyelvnek éreztem, amellyel a jegyző szokta intézni az ügyeit.
Hazaérve újra elővettem Haggard könyvét. Kerestem benne azt a részt, amely Mrs. Ashcroft halála óta motoszkált bennem. A Ka, írja valahol, nem egyszerűen árnyék vagy lélek, hanem olyan entitás, amely képes az élő helyébe állni, amikor a tudat eltávolodik, meggyengül, vagy nincs többé módja a saját rendje szerint cselekedni. Talán nevetséges, hogy éppen egy kalandregényből próbáltam magyarázatot kapni a szomszédasszony halálának furcsaságaira, de aznap este a valóság úgy viselkedett, mint egy túlírt elbeszélés.
Nyolc óra körül visszamentem a halottasházba. A koporsó előtt akkor már csak néhány ember álldogált. Láttam, hogy a jegyző a pappal, Morgan atyával beszélget, aki nem volt különösebben jó szónok, ugyanakkor köztudomású volt róla, hogy a plébánia padlásán régi cserépdarabokat őriz, és ha valaki ősi temetkezési szokásokról vagy a régi hitvilágok szimbolikájáról kérdezte, készségesebben beszélt róluk, mint vasárnaponként az evangéliumról.
Amikor távozott, úgy döntöttem, meglátogatom a plébánián. Az íróasztala mögött ülve fogadott, és nem látszott meglepettnek.
– Az éjféli temetés ügyében jöttem – mondtam.
– Ma mindenki abban az ügyben jön – felelte mosolyogva. – Csakhogy maga nem hozzátartozó.
– Nem. De van valami, amit tudnia kellene.
Elmondtam neki, mit olvastam a Hajnalcsillagban, és hogy a Ka-ról szóló részlet azóta sem hagy nyugodni. Beszéltem azokról a régi hiedelmekről, amelyek szerint a testtől elszakadt lélekrész különösen veszélyessé válhat, ha a halál körülményei nem tiszták, vagy ha a temetés nem a megfelelő rend szerint történik. Megjegyeztem, hogy az átmeneti órák – naplemente, pirkadat, éjfél – minden vallásban és babonában veszélyes zónák, s hogy éppen az ilyesféle küszöbhelyzetekben képzeli el az ember legkönnyebben, hogy valami nem oda tartozó erő lép be a világába.
Morgan atya türelmesen végighallgatott, aztán csendesen azt mondta:
– Egy regény nem lehet forrás.
– Nem is tartom annak – feleltem. – De egy regény is eszébe juttat az embernek valamit, amit máskülönben nem venne észre.
– Maga azt állítja, hogy Mrs. Ashcroft halála körül nincs minden rendben?
– Azt állítom, hogy ez a sietség természetellenes.
– A végakarat szent.
– Igen. De ez, amit mond, nem végakarat, hanem irodalmi tétel. „A lehető legrövidebb időn belül” nem egy olyan asszony szavai, aki mindig tudta, mit akar. Ez valaki más nyelve.
Morgan atya összekulcsolta az ujjait. Nem láttam rajta sem óvatosságot, sem érdeklődést. Közömbösen nézett rám.
– Maga szerint a jegyző fogalmazta?
– Nem tudom, ki fogalmazta. Csak azt tudom, hogy Mrs. Ashcroft nem így beszélt. És azt is, hogy az egyiptomiak szerint a Ka akkor a legártalmasabb, ha nem a halott saját akarata szerint intézik körülötte a dolgokat.
– Az egyiptomiak sok mindent hittek – mondta. – De én nem akadályozhatom meg a temetést pusztán azért, mert maga egy kalandregény hatása alá került.
– Nem is ezt kérem. Csak azt, hogy gondolja végig: miért kell valakit éppen éjfélkor eltemetni? Mi az, ami nem várhat hajnalig? A lélek üdve? Vagy valami egyéb érdek?
Az atya erre nem válaszolt. Láttam, hogy a kérdés célba talált, de tudtam, hogy önmagában ez nem elég. Haggard mentett meg. Felidéztem a könyvből egy jelenetet, amelyben a test és a hasonmás közötti viszony nem egyszerűen lelki, hanem birtoklási tényezőként jelenik meg: hogy a Ka ott és akkor lesz veszedelmes, ha a helyet, a címet és a nevet egyszerre foglalja el. Az atya erre már összevonta a szemöldökét. Rákérdezett, mire alapozza ezt az író, milyen hiedelmek állhatnak mögötte, és vajon a görög pszükhé meg az egyiptomi Ka között lehet-e párhuzamot vonni. Erre én készségesen, és talán a szükségesnél nagyobb buzgalommal kifejtegettem mindazt, ami eszembe jutott a könyvből és a hozzá kapcsolódó jegyzeteimből. Beszélni kezdtem a temetési maszkok szerepéről, a név megtartó erejéről, arról, hogy az ókori ember számára a halál nem csupán átmeneti állapot volt – ezt a kifejezést azért használtam, mert tudtam, hogy Morgan atya szereti az efféle gondolati metszéspontokat.
De tévedtem: az atya vitába szállt velem. Azt mondta, a kereszténységben a túlvilág rendjét nem lehet idegen kultuszokkal keverni. Azt válaszoltam, hogy nem is keverni akarom, csak emlékeztetni arra, hogy a hit és a babona között mindig csak egy hajszálnyi a határ, és az ember soha nem ott botlik meg, ahol a hittételek véget érnek, hanem ahol a gyakorlat túl gyorsan akarja maga mögött hagyni az elméletet. Az atya ezt hallva felállt, odament a könyvespolchoz, és levett egy régi, megsárgult kötetet. Szórakozottan belelapozott, én pedig folytattam. Arról beszéltem, hogy minden olyan temetés gyanús, amelynél nem a gyász szabja meg a virrasztási időt, hanem valami külső kényszer. Arra is kitértem, hogy Mrs. Ashcroft férje is különös körülmények közt halt meg a Péráb mellett, és hogy az ilyen halálesetek után a közösség mindig kitermeli azokat a hiedelmeket, amelyekkel helyettesíti a hiányzó igazságot.
– Maga tehát nem hisz a Ka-ban – állapította meg Morgan atya, és visszaült a székére.
– Nem tudom, miben hiszek – feleltem. – De abban igen, hogy vannak halottak, akiket túl gyorsan akarnak a föld alá küldeni.
– Ez már nem régészet – mondta az atya szárazon.
– Nem. Ez elővigyázatosság.
Az atya rám nézett, és egy pillanatig azt hittem, ki fog hajítani. De nem tette. Inkább különös, keserű félmosollyal azt kérdezte:
– És miért lenne az?
– Mert a halott fia még úton van – mondtam. – Mert aki valóban tisztességet akar a halottnak, az megvárja a fiát, ha egyszer tudja, hogy reggelre ideér. Mert ez az irat nem időpontot mond, hanem siettetést. És mert aki ennyire siet a földdel, attól az ember ösztönösen azt kérdezi: mit akar eltakarni, mielőtt kivilágosodik?
Az atya erre már nem felelt. Az óra a falon halkan ketyegett, kint kocsikerekek csikorogtak; bizonyára gyászkocsi érkezett meg. Tíz perc volt csak éjfélig.
– A végakarat számomra még mindig szent – mondta Morgan atya. – Még ha rosszul fogalmazták is.
– A végakarat igen – mondtam –, de a végakarat értelmezése nem szent, csak érdek. Ha az a mondat úgy szól, hogy „a lehető legrövidebb időn belül”, akkor az nem egyetlen időpontot nevez meg, hanem egy szándékot. És ha ezt a szándékot valaki olyan mohón akarja végrehajtani, hogy közben még az emberi józanságot is félresöpri, akkor talán nem a halott nyugalmát védi, hanem valami mást.
– Maga ügyvédnek készült? – kérdezte.
– Olvasónak.
A pap lehajtotta a fejét, ujjával megsimította a könyv margóját. Éreztem rajta a bizonytalanságot, de azt is, hogy az idő innentől már nekem dolgozik. Ő is tudja, ha most elindul, akkor is kérdéses, hogy időben odaér-e, és ha odaér, ugyanazzal a magabiztossággal tudja-e majd elmondani az imát, ahogy fél órával korábban. A hit sok mindent kibír, de a lelkiismeretet már más kérdés.
Amikor végül elszánta magát, a mutató már túllépett az éjfélen. Nem sokkal, talán csak két-három perccel, de elég volt. Egy láthatatlan valami átbillent a határon. Az atya becsukta a könyvet.
– Most már mindegy – mondta.
– Hogy érti ezt? – kérdeztem.
– Amit éjfélkor kell elvégezni, az nem történhet meg éjfél után
Ebben a pillanatban értettem meg, mennyire közel jár egymáshoz a szertartás és az eljárás. Éjfél előtt még rá lehetett fogni mindenre, hogy a halott kívánsága sürget. De éjfél után a sürgetés egyszerre elvesztette a tekintélyét. Ami addig végakaratnak látszott, az most már csak kapkodásnak tűnt. Nem azért, mintha a mondat jogilag érvényét vesztette volna, hanem mert megszűnt az az egyetlen előnye, amelyre az egész sietség épült: hogy a test még a fiú megérkezése előtt kerüljön föld alá.
Az atya felállt.
– Reggelig várunk – mondta. – A halott már nem siet sehová.
Nem tudom, a lemondás, az óvatosság, vagy az a kíváncsiság mondatta vele, amelyet az egyiptomi testváltó démon említése váltott ki benne, de amikor kiléptem a plébániáról, a sötétség már nem tűnt olyan tömörnek, mint amikor idefelé igyekeztem. A levegő súlya nem szűnt meg, csak mintha kevésbé lett volna fájdalmas cipelni.
Másnap reggel a fiú megérkezett.
Sápadt volt és kialvatlan, de látszólag teljesen közömbös. Éppen csak odabiccentett a gyászkocsi körül ácsorgóknak, aztán sietve bement a házba, ahová többen, közöttük én is követtem. A jegyző valamivel később érkezett a maga szokott fegyelmével, és újból elővette a végrendeletet. De már nem ugyanabban a helyzetben volt, mint előző este. A koporsó még ott feküdt a ravatalon, ám a fiú ott állt mellette; később tudtam meg, hogy orvos, de már akkor is úgy nézte az anyját, mint aki nemcsak búcsúzni jött. Mrs. Ashcroftot végül délelőtt kilenckor temettük el, nem pedig éjfélkor, ahogy a végrendelet megfogalmazója szerette volna.
Nem tudom, mi vett rá, talán valami belső kényszer, hogy délután ismét átmenjek Mrs. Ashcroft házába. Furcsa módon, a gyászolók nagy része még mindig ott tartózkodott. Jöttek és mentek a kíváncsiskodók, a konyhában vizet melegítettek a teának, amit a nappaliban halkan beszélgetve elkortyolgattak. Ebben a nyüzsgésben könnyű volt észrevétlenül maradni, és alaposabban is körülnézni. A kamra polcán, ahol korábban már láttam a gondosan sorba állított dobozokat, most rendetlenség volt. Nem nagy, csak akkora, amekkorát az okoz, aki úgy akar rendet tenni, hogy közben valamit el is akar tüntetni. Ekkor vettem észre a gyógyszeres dobozt. Vérhígító volt, olyan készítmény, amelyet nem „biztos, ami biztos” alapon írnak föl az embernek, és amelyhez Mrs. Ashcroft ismert nyavalyái között semmi nem illett. Abból tudom ezt ennyire pontosan, mert a nagyanyám ugyanezt szedte. Nem az döbbentett meg, hogy ez a szer ott van a polcon, hanem az, hogy mennyire tisztán áll a többi poros üvegecske és doboz között. Nem volt rajta a szokásos ceruzajelölés sem, amellyel Mrs. Ashcroft az adagolás gyakoriságát jelölte. Olyan volt, mint egy betolakodó, aki rossz szándékkal érkezett.
A fiú ekkor odalépett mellém.
– Anyám ezt nem szedte, és ha mégis adtak neki belőle, annak nyoma lehet – mondta, mielőtt még bármit kérdezhettem volna tőle.
Megfogta a dobozt, megnézte, aztán a polcon lévő többi orvosságot is. Ekkor láttam először, hogy Mrs. Ashcroft pedáns rendje valóban megbomlott: hiányzott az a kis füzet is, amelybe – ezt később a fiú mondta – az anyja minden gyógyszerváltást följegyzett, amióta az apja meghalt.
És ekkor valami átsuhant rajtam. A Péráb felől fújó szél hatol be így a csontok közé, amely egyszerre hideg és nyirkos, és mindig magával hoz valamilyen rossz emléket. Mert ekkor minden a helyére kattant. Mr. Ashcroft évekkel korábban bekövetkezett halála, amelyet annak idején gyorsan és készségesen balesetnek mondtak, megmagyarázta azt a homályos rendelkezést a végrendeletben: a temetés éjfélkor történjen. Ez a doboz magyarázta meg, ami nem Mrs. Ashcroft életéhez tartozott, hanem valaki máséhoz. Mintha egy kéz kinyúlt volna a sírból, hogy idetegye az orrunk elé a polcra.
Nem mondtam semmit. A fiú nyilván maga is tudta, hogy itt valami nincs rendben, de még nem látta át az egész történetet. A jegyző pedig csak tátogott, amikor a fiú most már sokkal határozottabban megismételte neki a tegnapi kérdéseket: mikor váltották ki az anyja gyógyszereit, ki járt nála az utolsó napokban, és miért kellett volna ilyen sietve temetni? A jegyző mindenre tudott valami hivatalosnak tűnő választ, de eltűnt mögüle az a fölény, amely addig jellemezte.
Később, amikor már mindenen túl voltunk, és a ház előtt megjelent az „eladó” tábla, amit röviddel később a jegyző távolított el, eszembe jutott a halottakból élőkbe költöző démon legendája. Tudom, hogy ez babonaságnak tűnik, de abban biztos vagyok, hogy azon az éjszakán elég volt egy kétértelmű mondat és egy pap kíváncsisága ahhoz, hogy a holttest ne tűnjön el olyan gyorsan a föld alatt, hogy a fiú, aki orvos volt, ne fedezze föl rajta a halálos mérgezés nyomait. És néha ennyi elég is az igazsághoz: nem kell a bizonyosság, csak annyi késedelem, amennyi alatt a hazugság elveszti a lendületét.
A többit már nem Haggardtól tanultam meg, hanem az életből: a bűn szereti ismételni önmagát. Aki egyszer öl, az nemcsak egy embert pusztít el, hanem belép egy rendbe, amely előbb-utóbb újabb áldozatot kíván. Aki egyszer öl, belép ebbe a ciklusba, amelynek végén maga is áldozattá válik. A leggonoszabb démon pedig nem a túlvilágról jön, hanem az élők közül. Ő az, aki a szavaid közé csúsztat egy olyan mondatot, amivel átveheti fölötted a hatalmat, és mire ezt észrevennéd, már el is foglalta a helyedet.
(A novellát a mesterséges intelligencia segítségével fordítottuk magyarra)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- Bibabac
