Búcsú Bányai Tamástól

2017-04-04
1.9K olvasó
Tamást valamikor az ezredforduló környékén ismertem meg, és bár légvonalban majdnem nyolcezer kilométer választott el bennünket egymástól, az internet adta kapcsolattartási lehetőségeknek köszönve így is barátok lettünk. Ő volt az első Regénytár-novellapályázat győztese, amelynek tréfás mivoltát rögtön megértette. On-line jelentkezett egy novellájával, és miután kiderült, hogy kimagaslik a mezőnyből, levelezni kezdtünk, sőt, úgy emlékszem, a Skype elődjén, webkamerán is tartottuk a kapcsolatot. Már ekkor kirajzolódott előttem egy kedves, szerény, jó humorú, érdekes életpályát maga mögött tudó kultúrember képe, de amikor néhány év múlva Tamás és felesége, Mariann hazalátogattak Budapestre, kiderült, hogy ez az életpálya már önmagában is annyira érdekes, hogy megérdemelne legalább egy nagyregényt.

Tamásék a hetvenes évek elején talán az utolsó hullámmal disszidáltak az akkor még keményen kommunista vonalas Magyarországról (később, a nyolcvanas években már lazult valamicskét az abroncs, így a disszidálás sem volt olyan vonzó, mint korábban), és néhány ausztriai-németországi év után az USÁ-ban próbáltak szerencsét. Tamás gond nélkül beilleszkedett az új hazájába, de közben hű maradt a magyarságához is. Eredeti szakmája a nyomdaiparhoz kötötte ezért főként abban próbált érvényesülni, de közben az írás, az irodalom is vonzotta. Néhány évig az Amerikai Magyar Népszavának is dolgozott – azokban az években volt mindez, amikor ez az újság legendának számított a nyugati magyar sajtótermékek között –, de volt cégtulajdonos is, meg hát sok helyen, sokféle szakmában alkalmazott. Közben szinte az egész kontinenst bebarangolta: lakott Houstonban, Floridában és végül, amikor megismerkedtünk, Winston Salemben.

Innét költöztek haza a párjával, amikor úgy ítélték meg, Magyarország elég jó hely lett ahhoz, hogy visszatérhessenek. De addig szinte az egész világot bejárták. Tamás világutazó volt a szó legnemesebb értelmében: minden ország egyformán érdekelte, különös figyelmet fordított a helyi szokásokra, és ezeket ügyesen ötvözte a sajátjaival. Megszokta például, hogy a reggeli kávéját mindig a nyitott újság mellett fogyasztja el, így amikor Olaszországban járt, mindig megvette, és átlapozta a Corriere della Serát, pedig csak néhány szót tudott olaszul. Mindez már előrevetíti azt, hogy birtokában volt annak a képességnek, amelyre a mai magyar írók legtöbbje csak vágyakozik – már ha vágyakozik egyáltalán. Tamás görcsösség és megfelelési kényszer nélkül élt és ugyanígy írt. Bár a témái legtöbb esetben nem a vidámságukról voltak híresek, briliáns humorérzékével, joviális, mindenen felülemelkedni képes optimizmusával fölébe emelkedett azoknak a sors- és kortársaiknak, akik kétségbeesetten hajszolják a sikert meg a népszerűséget.

Sajnos vele kapcsolatban úgy érzem, kicsit későn hozott össze bennünket a sors: ha tíz, húsz évvel korábban futunk össze, mindketten jobban jártunk volna. Én elleshettem volna tőle ezt a kedvességgel áthatott, világformáló nyugalmat, ő pedig talán ráébred arra – ha elég kitartóan presszionálom –, hogy elsősorban a saját, hihetetlenül színes életútját kéne megírnia. Hajlott is erre, de úgy érezte, maradt még ideje erre a munkára. Nem foglalkoztatta az sem, hogy néhány évvel ezelőtt gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Emlékszem, amikor a diagnózis utáni első sörözésünkön azt mondta: nem fél attól, hogy meg fog halni, csak attól, hogy ez hosszú, kínlódásos folyamat végén történik meg. Hát kedves Tamás, úgy tűnik, ezt a kívánságodat meghallgatták az égiek: nem kellett hónapokon ágyban, párnák közt feküdnöd, és elviselni az ezzel járó megaláztatást.

De ez engem – és minket, akik szerettünk – egyáltalán nem vigasztal. Gyorsan hagytál itt bennünket, nem hagyva időt rá, hogy megpróbáljunk fölkészülni a hiányodra. De ezt csak a bánat mondatja velem, mert tudom, hogy ilyen fölkészülés nem létezik. Ha végleges a távozás, akkor mindig váratlan – és elviselhetetlen. Borzasztó lelkifurdalásom van, hogy a veled tervezett video-életútinterjút nem forgattam le. Részben azért, nehogy azt hidd, aggódom a betegséged súlyosbodása miatt, részben, mert őszintén hittem: erre még bőven lesz időnk. Tévedtem. Most már csak az a kérdés, hogy ezt az űrt, amit az elvesztésed fog okozni ebben a cudar, közömbös világban, miként fogjuk a te személyiségedhez hasonló varázslattal betölteni. Gyanítom, hogy soha, semmivel.

Nyugodjál békében.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

12 Comments Leave a Reply

  1. Igy van, egy utolso barati oleles csutortok hajnalban es en elindultam a fold masik oldalara. Ki gondolatban volna, hogy Tamas hetfon egy mas vilagba koltozik. Boldog vagyok, hogy nem szenvedett. Nagyon fog hianyozni jo baratsaga, humorous, szellemes szojateka. Marianna varunk!
    Sandor ha megvan a konyvtaradban Tamas harom verse Marianhoz legyszives kuld at nekem. E-mail hwheaps@ gmail.com
    Minden irasa megvan,de bar olvastam a verseket nem talalom. elore is koszonom Hedy

  2. Nagyon kedveltem Tamás írásait és szarkasztikus humorát. Szerettem a társaságában lenni, többször volt alkalmam találkozni vele, s Mariann-nal. Nem is akartam elhinni, hogy beteg, ez annyira nem látszott rajta, mert a betegségét is olyan természetesen viselte, mint az életet. Halálhírét, kedden legjobb barátjának felesége, Éva közölte velem, de ezt még most sem akarom elhinni. Majd telik-múlik az idő, s nem jön több levél, és nem ülünk többé vele Kisslakiék diófája alatt, s akkor érezzük majd a hiányát igazán. Mariann! Sokat gondolok rád ezekben a nehéz napokban. Tamás! Nyugodj békében!

  3. Nos, engem a férjemmel együtt Amerikában, Washingtonban ért a hír. Unokatestvérem írta meg 4-én, s én nem akartam elhinni, holott tudtam, hogy igaz. A halállal senki nem játszik!
    Mariann-nal és Tamással regényes körülmények között, a Kajman szigeteken ismerkedtünk meg az utcán. A magyar szó itt reveláció volt. Mariann elképesztően szimpatikus volt, Tamást gyanakodva néztem, amikor közölte, hogy író. Mi az, hogy író? Én is az vagyok! Furcsán méregettük egymást, de ahogy beszélt magáról, világos lett, hogy igazat beszél, bár ezt nem vontam kétségbe. Nos, ebből a találkozásból nagyon szoros barátság lett. S amit soha nem hittem volna el, találkoztunk, mint vendég voltunk a Winston Salem-i gyönyörű lakásunkban is. Milyen vendéglátók voltak? Csodálatosak! Győztük meghálálni balatoni faházunkban éveken keresztül.
    Tamáshoz két nagyon szoros kötődésem alakult ki. Az egyik a rablórömi partik sorozata, amit hárman játszottunk, mert férjem nem szereti a kártyát. Sokszor elmondtam nekik, hogy nem is a kártya izgalmas annyira, mint a kísérő szöveg. Tamás válogatott megfogalmazásokban tudatta, hogy miért ő győzött vagy vesztett éppen, mi Mariann-nal igyekeztünk überelni szövegeit. Vajha?
    A másik komolyabb. Egymás írásait állandóan lektoráltuk, véleményeztük, elemeztük szigorúan, nem egyszer voltunk egymás bemutatói könyvbemutatókon, vagy éppen együtt szerepeltünk.
    Amikor megtudtuk, hogy beteg, hiszen ebből sem csinált titkot,azt akartuk hinni, hogy rá nem vonatkozik az átkozott statisztika, és sokkal tovább fog élni! Márc. 28-án még e-mailben köszöntött a születésnapomon, s én válaszolta, ha hazamegyünk, együtt ünneplünk egyet.
    Milyen balga az ember? S milyen kegyetlen a halál! Nem tudok megbocsátani neki!
    De Mariannt nem hagyjuk el! Ő is igazi barát, hozzánk tartozik. Addig, amíg ő is akarja, mellette leszünk!
    Tamás nyugodjék békében, nem felejtjük el, mert ő az az ember, akit nem lehet elfelejteni! Mariann pedig velünk van, marad!
    Valentini Zsuzsa író

  4. A Regénytár szerkesztőségét letaglózta a tragikus hír. Első reakciónk az volt, hogy az április 22-re tervezett írónapot elhalasztjuk, és a honlapon egy folyamatosan épülő, gazdagodó, virtuális emlékhelyet alakítunk ki Tamás tiszteletére.

  5. Tamást és Mariannát személyesen a Regénytár Mars-pályázatán ismertem meg. Kevés,Tamásnál közvetlenebb emberrel találkoztam. Lehengerlően kedves volt, humoros, intelligens. Nagyon fog hiányozni. 🙁

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL