Obeyes Chuma valamelyest megkönnyebbülve tért vissza a dublini repülőtér mellékhelyiségéből arra a helyre, ahol azt a kedves fiatalembert hagyta a poggyászával, ám meglepve tapasztalta, hogy mindkettőnek nyoma veszett.
A tanzániai költészet feltörekvő reménysége nem értette, mi történhetett, ráadásul a reptéren éppen holt időszak volt, ami alatt azt kell érteni, hogy a dokkolt gép utasai már távoztak, új járat pedig még nem indult, így Obeyes Chuma egy szál magában ácsorgott a tágas csomagkiadóban. Az útlevele szerencsére a nadrágja hátsó zsebében maradt, emellett a gatyája korcában egy bevarrt százdolláros is rejtőzött, amit bölcs előrelátással feketén váltott Dar el Salaamban. Amikor az útra készülődött, arra gondolt, Írország civilizált hely, ahol a meghívója tolmáccsal meg minden egyébbel fogja várni, úgyhogy semmi szükség nem lesz erre az óvintézkedésre, de most, hogy mindenét elveszítette, áldotta az eszét, hogy megtette ezt a lépést. Mondhatjuk úgy is, ebben a kiszolgáltatott helyzetben a gatyakorc jelentette számára az egyedüli kapaszkodót.
Az útlevélellenőrzésen simán átesett, aztán a kijáratot mutató nyilakat követve kiszédelgett a szabadba. Az ólomszürke égbolt, és a hozzá társuló tanzániai fogalmak szerint zord hideg – lehetett vagy 20 Celsius fok árnyékban – úgy hatott Obeyes Chumára, mintha nyakon öntötték volna egy vödör vízzel. Most döbbent rá, mire vállalkozott: sem odabent, sem idekint nem várta senki, és egy árva szó nem sok, annyit sem értett angolul. Micsoda eszement ostobaság volt ellenállni az angolszász hatásnak, és írásban, szóban folyton azt hangoztatni, hogy a szuahéli is világnyelv, akinek fontos a tanzániai művészet, majd veszi a fáradságot és megtanul így beszélni. Mindez Dar el Salaamban talán még működött is – bár ott sem igazán –, de itt kifejezetten csődöt mondott.
Obeyes Chuma úgy forgolódott, mint a csordájától elkóborolt antilop, aki tudja, hogy körülötte éhes oroszlánok sunyítanak. Amerre nézett, csak ellenszenves ír pofákat látott, szinte ordított róluk, hogy nem akarnak és nem is tudnak rajta segíteni. Elvi okokból nem birtokolt mobiltelefont sem, ami ebben a világban olyan, mint odahaza kígyászbot: e nélkül lépni be a bozótosba kész öngyilkosság.
Várt egy fél órát, hátha mégis fölbukkan valaki, aztán találomra megindult abba az irányba, ahol a várost sejtette. Arra gondolt, ha Dublin az írek fővárosa, akkor lennie kell benne egy tanzániai követségnek. A gatyakorcába varrt százdollárost itt bonyolult lett volna elővarázsolni, de tudta, ha taxiznia kell, végső soron bevetheti a vésztartalékot.
Aztán észrevett egy buszt, aminek az ajtaja nyitva állt. Úgy okoskodott, ha jegy nélkül próbál utazni, kíméletlenül leszállítják a következő állomáson, vagy rendőrt hívnak, aki meg kénytelen lesz őt bevinni a nagykövetségre. Ha tehát felszáll, csak jól járhat.
Csakhogy nem szállították le. A busz vígan bevitte őt az O’ Connel Streetre, ahol a Lifey folyón átívelő hídról letérve, pontosan a Nemzeti Viaszmúzeum előtt a tömeg egyszerűen lesodorta őt a járműről. Obeyes Chuma élete során többször is került veszélyes helyzetbe – egyszer például megkergette egy szerelmes orrszarvú –, ám mindaz semmiség volt ehhez a mostanihoz képest. Bármerre nézett, mindenütt ember- és járműtömeg hullámzott, mintha valamilyen fesztivál lenne, vagy legalábbis vásár, de mindenképpen ünnepnap. Az utcák rengetegébe nem volt mersze behatolni, inkább átment a hídon, és abban bízva, hogy ez a város központja, keresgélni kezdte a tanzániai követséget.
Természetesen nem találta meg, ám észrevett egy irdatlanul magas, tűhegyes vasépítményt, ami nem lehetett más, csak egy központi villámhárító. Arrafelé vette az irányt, és nem sokkal később, az egyik sarkon fölfedezett egy szobrot, amelynek talapzatán ott virított a név: James Joyce. Egy komoly irodalmár ennyiből azonnal tudja, hogy a szobor minden idők egyik legnagyobb alkotója előtt tiszteleg, és ez egy biztos pont a dublini lázálomban. Jó alaposan megnézte a szobrot, és közben fülelt, nem hall-e a közelben szuahéli beszédet. Nem hallott, de meglátott egy barátságosnak tűnő kocsmát, ami nagyon hasonlított ahhoz a kifőzdéhez, ahol Dar el Salaamban a százdollárost megvette. The Madigan’s olvasta a cégtáblán, és mert közben meg is szomjazott, úgy gondolta, betér ide, a mellékhelyiségben leveti a gatyáját, és kihámozta korcából a százdollárost.
Az ötlet megvalósíthatónak tűnt, ráadásul a vizeldét az iránymutató tábla alapján könnyen meg is találta, de odabent nem nyugati, modern piszorárok sorakoztak, hanem egy betonfalra kellett rácsorgatni, amelyet fölülről gyéren, de szünet nélkül permetezett a folyó víz.
Obeyes Chuma annyira megörült ennek a Tanzániát idéző megoldásnak, hogy kedve lett volna verset írni. Fájdalom, sem papír, sem cerzua nem állt rendelkezésére, mert ugye, a vécékben használt vékony, hártyaszerű anyag, amelyet itt, Európában bizonyos testrészek megilletésre használnak, nem állja ki a költészet próbáját. És különben is, nem ezért volt itt. Levetette hát a nadrágját, és kilépett a szuahéli motívumokkal díszített gatyájából, aminek következtében deréktól lefelé csupasz állapotba került.
Idefelé jövet látta, hogy a bárban nagy számú vendég iszogatja azt az errefelé kedvelt mélybarna italt, amit ők fellengzősen sörnek neveznek, pedig nem az. A banánsör bezzeg igen. Na, de hagyjuk ezt: sürgősen hozzá kellett férnie a százdollárosához, mielőtt még rajta üt valaki.
Arra számítva, hogy a vámon le fogják vetkőztetni, a kelleténél sokkal erősebben varrta be a pénzt a gatyakorcába, és mert a csomagjával együtt a manikűrkészlete is elveszett, csak a fogával bonthatta ki a varrást. Nekiesett hát a gatyakorcnak, és tépte, rágta, ahogy bírta, de a jóféle tanzániai szövet nehezen adta meg magát.
Miközben így viaskodott – a vállán átvetett nadrágjával, az alsóneműjét bősz oroszlánként tépdesve – egyszer csak kinyílt az ajtó és belépett egy pasas. Obeyes Chuma úgy vetette rá a pillantását, ahogy a zsákmány marcangolása közben tetten ért gepárd sandít rá az odasettenkedő hiénára. A pasas is meglepődött, de nem attól, hogy egy fekete ürge szemlátomást önnön gatyájának elfogyasztásával van elfoglalva, hanem hogy ez a fura szerzet deréktól lefelé meztelen. És ami az inge alól kikandikált, na, az volt igazán döbbenetes!
A pasas arcára ki is ült a csodálattal vegyes rémület, majd óvatosan kihátrált a vizeldéből. A következő pillanatban rekedt ordítás hallatszott az ajtón túlról:
– Hé, Seamus! Nem fogod elhinni, de a klotyóban egy csupasz seggű nigger a saját gatyáját rágja! Akkora himbilimbije van, mint egy hurlingütő!
Obeyes Chuma nem értette ezt a szöveget, de azt igen, hogy a bennszülöttek fölfigyeltek rá. Ami meg a hurlingütőt illeti, a költészetben létezik egy elmélet, amely szerint a versfaragók himbilimbije egyenesen aránylik a tehetségükhöz. Sokak szerint ez csak egy mendemonda, de állítólag több világhírű költő is kapitális szerszámmal büszkélkedhetett. Obeyes Chuma e tekintetben megfelelt a statisztikai átlagnak, bár ezt bizonyos körökben inkább faji adottságnak tarthatták. Az őt tetten érő fickó is ezekbe a körökbe tartozhatott, mert bizony erősen xenofób gondolatokat vallhatott magáénak. Mindez azt mutatja, hogy az írek is sokfélék. Egyesek kifejezetten segítőkészek, Dublin pedig a kultúrák olvasztótégelye, de ebben az országban sem mindenki szent, az már biztos.
A tanzániai költő rögtön átlátta ezt, és mert végre kiszabadította a százdollárost, úgy vélte, a lehető leghamarabb kereket kell innen oldania. De hogy hová induljon, arról fogalma sem volt. Kapkodva felöltözött, majd az őt méricskélő pillantások kereszttüzében kisomfordált a The Madigansból.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Vitrányi Szabina
- easy
😀 😀 Levetítettem 😀 😀