Fiona és Kercsegi kikászálódtak a kastély főbejárata elé gördülő taxiból, ahol már várta őket Flaherty, az inas.
– Jaj, kisasszony! – mondta a kezét tördelve. – Nagyon nagy a baj, nem is tudom, hogy mondjam el…
– Azt hallottam, apát elrabolták. Igaz ez? – kérdezte Fiona miközben felszaladt a lépcsőn. A nagy, kétszárnyas üvegajtóban szinte beleütközött Paul McCarthybe, aki éppen olyan zavart volt, mint Flaherty.
– Sajnos erre nem tudunk választ adni – mondta szemlesütve.
– Hogy érti ezt?! – förmedt rá Fiona, de a választ meg sem várva belépett a kastély halljába. Ott pedig szembetalálta magát Seamus O’Connellel, aki mély szomorúságot mutatva ácsorgott, és mintha az előbbi kérdést neki címezték volna, csak a vállát vonogatta. Mellette Elizabeth Rabett, a szobalány és Mrs. Livermore, a szakácsnő várakozott. Róluk eddig még nem tettünk említést, mert csak ezen a ponton csöppentek bele az események forgatagába.
– Az eset úgy történt, hogy az úr dolgozószobája felől tizenegy óra körül csörömpölésre lettem figyelmes – mondta a szobalány. – Rosszat sejtve léptem az ajtóhoz, és már majdnem bekopogtam, amikor…
Elizabeth Rabett elpityeredett.
– Az isten szerelmére, Liza! Nyögje már ki, mi történt! – korholta Fiona, de a szobalány csak szipogott.
Kercsegi rosszat sejtve vonult be az egyik törpepálma mögé, mert bármibe mert volna fogadni, hogy itt egy családi tragédia zajlik, és erre lelkileg nem volt felkészülve.
– A jelenetet én is láttam, mert éppen ekkor léptem ki a konyhából – kapcsolódott a beszélgetésbe Mrs. Livermore. – Liza óvatosan a kilincs felé nyúlt, ám ekkor…
Ő is szipogni kezdett.
– Megmondja már végre valaki, mi történt az apámmal?! – kérdezte Fiona indulatosan.
– Én ebben a pillanatban léptem be ide – szólalt meg a kissé hátrébb álló Flaherty –, és majdnem hanyatt estem a rémülettől, mert az ajtó felrobbant.
Fiona úgy perdült meg, mintha tüskét nyomtak volna a fenekébe.
– Hogy érti azt, hogy felrobbant?! – kérdezte. – Az ajtó épebb mint valaha!
Mindannyian a jelzett irányba terelték a pillantásukat, és valóban, az öreg Finnegan Doyle dolgozószobájának ajtaja épebb volt, mint valaha.
– Flaherty nem úgy érti, hogy az ajtó olyan módon robbant fel, ahogy a régi szép időkben Belfastban az ilyesmi megtörténhetett – pontosított Paul McCarthy –, hanem úgy, hogy olyan erővel és lendülettel vágódott ki, mintha felrobbant volna.
– Amit vehetünk akár felrobbanásnak is – szipogott Liza.
– Ha jól értem, akkor az ajtó még azelőtt kivágódott, hogy Liza lenyomta volna a kilincset – összegzett Fiona.
– Pontosan – jelentette ki Flaherty. Láthatóan nehezére esett beszélnie erről az egészről.
– Jól van – mondta Liza, olyan mozdulatot téve, hogy mindenki higgadjon le. – És mi történt aztán?
– Aztán? – nézett egymásra Liza és Mrs. Livermore.
– Ha az ajtó nem robbant fel, gondolom, valaki belülről kinyitotta – szólalt meg az egyik törpepálma váratlanul.
A jelenlévők iszonyattal meredtek a dísznövényre, mert az onnét beszélő ebben a helyzetben nem lehetett más, csak egy kísértet. Ám ekkor előbújt mögüle a kissé feszélyezett Kercsegi.
– Ő egy híres magándetektív a kontinensről – vágta rá Fiona kapásból. – A neve…
– Kercsegi – mutatkozott be a megszólított, de mielőtt hozzátehette volna, hogy ő nem detektív, Fiona jelezte, hogy maradjon csöndben.
A jelenlévők mind zavartan pislogtak. Ilyen bizarr névvel még egyikük sem találkozott, pedig török sorozatfilmeket is néztek.
– Igaza van, azt ajtót belülről nyitották ki – sóhajtott a szakácsnő. – És mögüle előbukkant az uraság, akit egy ismeretlen alak taszigált kifelé.
– Mégpedig egy pisztollyal a kezében! – pontosított Flaherty. – Igaz, hogy a csövénél fogva tartotta, de akkor is így volt. Ugyanaz a személy volt, akit a Kilkenny városi tanács küldött ide, miután kértünk tőlük egy kisegítő munkást lomtalanításra. Szabályos hatósági papírral jött, ezt a saját szememmel láttam. Várjunk csak! Valami furcsa idegen hangzású neve volt, talán Kacsa vagy Kecsua?
– Kacsa? Az meg mi a szösz? – értetlenkedett Paul McCarthy.
– Tollas állat, ami azt mondja, háp, háp – sietett a válasszal kercsegi.
Olyan döbbent csodálkozással nézett rá mindenki, hogy legszívesebben visszaszívta volna ezt az egészet, de már késő volt: magára vonta a figyelmet.
– Maga mit szól ehhez, detektív úr? – kérdezte tőle Seamus O’Connel.
– Ami azt illeti… – mondta Kercsegi akadozva és közben azon törte a fejét, hogy Galsworthy munkásságában akad-e precedens ilyen bűnesetre. – A jelek egyértelműen arra utaltak, hogy itt emberrablás történt, és azt egy montenegrói követte el.
– Miből gondolja ezt Mister? – csodálkozott Flaherty.
– Abból, hogy idefelé jövet Miss Doyle tájékoztatott arról, hogy az édesapja nemrég levelet írt egy montenegrói nyájszakértőnek, akitől speciális segítséget kért.
– Nekem erről nincs tudomásom – vonta fel a szemöldökét Flaherty.
– Apám ezt a tervét titokban tartotta – kapcsolódott be Fiona. – És mert ma komoly összetűzésbe keveredtem az ellenségeivel, akik ha nincs ott Mr. Kercsegi, valószínűleg engem is elrabolnak, az látszik egyértelműnek, hogy ezt a montenegrói specialistát a tarkafesték maffia kicserélte a saját emberére.
– Ez nagyon is valószínű – tűnődött Flaherty. – Az idegen, akit az Ördög Ükapja közelében találtam, meglepően jól beszélte a nyelvünket, tehát nem lehetett montenegrói.
– És az is furcsa volt, hogy amikor kocsiba szálltak, ez az idegen átadta a pisztolyt, Mr. Doyle-nak, aki ezután beült a hátsó ülésre, a rabló meg a kormánykerék mellé – mondta Paul McCarthy.
– A detektív úr is így gondolja? – fordult Flaherty ismét Kercsegihez.
– Öö… – vakarózott kercsegi. – Tény, hogy az emberrablás már Galsworthy idejében is tartogatott furcsaságokat.
A jelenlévők értetlenkedve bámultak egymásra.
– De mi maradjunk annál a feltételezésnél, hogy az emberrabló montenegrói volt, és nem magyar – érvelt Kercsegi. – Száz százalékig biztos, hogy magyar nem lehetett.
– Mi alapján hiszi ezt? – csodálkozott Seamus O’Connel.
– A magyarok olyanok, mint a franciák, akikről köztudott, hogy nem beszélnek idegen nyelvet. A magyarok szakasztott így vannak, kivéve, ha valaki közülük Galsworthy életművének szenteli magát, de ez nagyon ritka. Ellenben a balkáni népek meglepően jól elboldogulnak az önök… öö… akarom mondani, a mi nyelvünkkel. Különösen a románokra érvényes mindez. Gondoljanak csak a Drakula filmekre. Látott már önök közül valaki olyan Drakula filmet, amelyben a szereplők ne beszéltek volna perfekt angolul?
Szavait zavart csönd követte.
– A következtetés jogos és logikus – bólintott aztán Seamus O’Connel.
– Vagyis? – bámult rá Paul McCarthy értetlenkedve.
– Az emberrabló lehetett akár montenegrói is – összegzett Seamus O’Connel.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte a szakácsnő tétován.
– Bár magam ellene vagyok az ilyen bürokratikus megoldásoknak – fontoskodott Kercsegi miután látta, hogy sikerült elterelni magáról a gyanút –, most mégis igénybe kell vennünk némi segítséget.
– Azt akarod mondani, hogy értesítsük a rendőrséget?! – csodálkozott Fiona.
– Mindenképpen – bólintott Kercsegi. – És azt is meg kell nekik mondani, hogy a bűntényt nem egy magyar, hanem montenegrói követte el, vagyis tartóztassanak le mindenkit, aki ezzel az állampolgársággal a hatósugarukba téved.
– Van itt még valami – szólalt meg ekkor a szakácsnő. – Amikor az uraság és a rabló elhaladtak mellettem, a Mister megállt és hozzám fordulva ezt csúsztatta a kötényem zsebébe, miközben szigorúan rám parancsolt, hogy senki másnak, csak a kisasszonynak adhatom át.
Egy leragasztott borítékot tartott a kezében.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
