Entrópia az irodalomban

Az entrópia, a rendezetlenség törvénye, nemcsak a fizikában és a termodinamikában érvényesül, hanem az élet minden területén. Találkozunk vele a szobánkban, az íróasztalunkon, vagy ha az ablakon kinézve olvadozni látjuk a tegnap készített hóembert. Az viszont kevesen gondolják, hogy ez a kegyetlen törtvény az írásműveket sem kíméli.

Az irodalmi entrópia az a közismert jelenség, amikor az írásművek az idő múlásával egyfajta kulturális amortizáción mennek keresztül. Ez a folyamat nem pusztán a feledésbe merülés vagy a divat alakulásának a következménye, hanem egy mélyebb, strukturált törvényszerűség hozadéka, amely hasonlóan működik a természetben végbemenő entrópiához: a rendezetlenség fokozatosan átveszi a hatalmat a rend felett, és elkerülhetetlen értékvesztést eredményez.

Mindannyian megfigyelhettük, hogy az elhunyt szerzők művei egy ideig még élénk hatást gyakorolnak az olvasókra és a kritikai diskurzusra, de egy idő után egyre kevésbé válnak relevánssá. A nagy klasszikusok esetében ez a folyamat nehezebben észrevehető, de még azok is drámai változásokon mennek keresztül: a későbbi korok olvasói vagy újraértelmezik őket, vagy könyörtelenül a perifériára sodródnak. A kérdés tehát nem az, hogy egy író műve fennmarad-e, hanem hogy milyen formában és milyen intenzitással megy végbe az átalakulása.

A kulturális emlékezet hasonlóképpen működik, mint a fizikai adattárolás: minden információ, amely beépül az emberi közösség tudatába, idővel veszít az élességéből, vagyis bizonyos értelemben megkopik. Egy regény, egy vers vagy egy esszé a megjelenésekor még friss, újszerű, és azonnali hatást gyakorol az olvasók érzelmeire és gondolkodására. De az újonnan keletkezett művek folyamatosan hátrébb nyomják őket, aminek következtében a régi szövegek egyre inkább múzeumi tárgyakká válnak. Shakespeare és Dante ugyan nem tűntek el, de ma már nem úgy olvassuk őket, mint a saját korukban. Az eredeti kontextusuk elvesztése miatt folyamatos újraértelmezésre szorulnak, ami nem más, mint a régi minőség elvetése a silányabb és egyszerűbb új kedvéért. Gondoljunk csak a Rómeó és Júlia modern nagyvárosi adaptációjára, ami az eredeti, középkori világ számos jellemzőjének elhagyását feltételezve olyan új minőséget hoz létre, ami nem több egy közönséges szerelmi thrillernél.

De mi történik azokkal a művekkel, amelyek nem rendelkeznek ennyire univerzális újraértelmezési potenciállal? Az entrópia hatására ezek az alkotások szétmállanak az időben, és lassan beolvadnak az elfeledett művek óriási tömegébe, aminek fő katalizátora az olvasói figyelem megváltozása. Egy új korszak mindig új olvasói érdeklődést hoz magával, és a korábbi művek, amelyek egy adott történelmi pillanatban még vibrálóan hatottak, fokozatosan hátrébb szorulnak. A kortárs irodalom minden korban a figyelem centrumában áll, hiszen az aktuális kérdéseket és problémákat fogalmazza meg. Az elmúlt évszázadok irodalma ezzel szemben csak azok számára érdekes, akik hajlandók az időrétegeken áthatolva eljutni a művek valódi jelentéséhez. Egyre kevesebben vállalkoznak erre, mert az információéhségünk miatt a könnyen fogyasztható tartalmak felé tolódik az érdeklődés.

A másik fontos tényező a nyelv folyamatos változása. A magyar irodalomban kiváló példa erre Jókai Mór munkássága, amellyel a mai fiatalság éppen a nyelvezete miatt nem tud mit kezdeni. Persze az irodalmi kánon – már csak hivatalból is – mindent megtesz, hogy ezt negligálja, de a Jókai-életmű erodálódása ettől még tény.

A nyelvi távolság tehát növeli a befogadás nehézségeit, ami tovább erősíti a feledésbe merülés folyamatát. Nemcsak az ismeretlen szavak és a nehézkes mondatszerkezetek okoznak problémát, hanem az is, hogy az adott műben a létrejöttének idejében még evidensnek számító kulturális referenciák elveszítik a jelentőségüket.

Az irodalmi entrópia romboló hatása tehát sokrétű. Nem kizárólag abban nyilvánul meg, hogy egyes művek elfelejtődnek, hanem abban is, hogy azok, amelyeket életben tartani próbálunk, elkerülhetetlen átalakuláson mennek keresztül. Nem árt ezt még egyszer hangsúlyozni, mert ez a hatás a legnehezebben kivéthető. Rengeteg munka és fáradozás az ára annak, hogy a klasszikusok modern köntösbe bújva nyerjenek még egy kis egy kis időt. Shakespeare Hamletje például ma már elképzelhetetlen az eredeti formájában. Ehelyett mai ruhába öltöztetik, új környezetbe helyezik, rövidítik, stilisztikailag módosítják. Mindezt azért, hogy „közelebb hozzák” a mai nézőhöz –, pedig ez az aktus egyben az eredeti lassú szétforgácsolása, hiszen az adaptáció nem lehel új életet a műbe, hanem új verziót teremt belőle, amely már nem az eredeti, csak nagyon hasonlít rá.

Ahogy a jelentések, az értelmezések is változnak, és ahogy az eredeti forma és tartalom a darabjaira hullik, a klasszikus szöveg sem maradhat érintetlen. Ami egykor egy műveletlen, átlagolvasó számára magától érthető volt, ma már csak a filoszok számára értelmezhető hieroglifák. Ez persze nem jelenti azt, hogy az irodalom megszűnik létezni, hanem hogy a kulturális örökség soha nem őrizhető meg változatlan formában. Az entrópia törvénye végül mindent és mindenkit elér: a művek vagy teljesen eltűnnek, vagy átalakulva élnek tovább, de ebben az átalakulásban az eredeti szépen, lassan elvész. A feledés és a változás nem két külön folyamat, hanem ugyanannak a törvényszerűségnek a különböző fázisai. Az irodalom entrópiája tehát nemcsak azt jelenti, hogy bizonyos műveket nem olvasunk többé, hanem azt is, hogy amelyeket olvasunk, azok sem maradnak érintetlenek. És ebből a szempontból a legnagyobb alkotások is éppen olyan sérülékenyek, mint azok, amelyek léte alig egy szappanbuborék.