„Ez a film volt az én kipurcant zongorám”

Miért csinál filmet valaki a jazzről, ha nem is szereti? Mert a Köln 75 nem a jazzről szól, hanem a szenvedélyről. De azért mi nyugodtan oda lehetünk a zenéért is.

Nem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet velem: jól mellbe vágott egy szóló zongorakoncertről készült felvétel. Nem most, ez úgy a kilencvenes évek közepén történhetett, szóval nagyjából húsz évvel azután, hogy a felvétel megszületett. Nem tehetek róla, ötéves voltam 1975-ben, meg nekem néha amúgy is késve esnek le dolgok.

Az ezerszer lejátszott Sony kazetta esete

Mondták, hogy a felvételen egy Keith Jarrett nevű zenész játszik, akiről addig semmit nem hallottam. A jazzt már általános iskolás koromban is izgalmas muzsikának találtam, de nem jártam ilyen koncertekre, nem gyűjtöttem lemezeket, mint minden tinédzsert, engem is a popzene szippantott be, hogy aztán a koncerttermek, fesztiválok, szabadtéri színpadok útvesztőjében bolyongva végül a pesti underground pincevilágában találjam magam. De az is igaz, hogy a kilencvenes években – a húsz fölött, harminc alatt – mindenre nyitott voltam. Tehát akkor jazz és Keith Jarrett? Lássuk!

Csak álltam a hi-fi előtt, és – annak ellenére, hogy akkortájt az elektromos gitár hangja vagy a túlhangsúlyozott ritmusszekció hangzása jobban bejött nekem – amikor lejárt a felvétel, megfordítottam a másolt Sony kazettát, és kezdtem elölről újra, újra meg újra. Talán sejthető: Jarrett The Köln Concert című lemezéről van szó, amelyet 1975. január 24-én rögzítettek a kölni operaházban adott hangversenyen, és ősszel dobtak piacra, hogy hamarosan a maga 3,5 millió eladott példányával minden idők legsikeresebb szóló jazz lemeze legyen, egyszersmind megváltoztassa azt, amit a műfajról gondolunk.

Egy időre. Ugyanis úgy tűnik, az én X-nek keresztelt generációm volt az utolsó, amely rácsodálkozott, nem csak Jarrett muzsikájára, hanem magára a jazzre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Ido Fluk izraeli születésű amerikai rendező Köln 75 című filmje, amely a legendás koncert körül történteket dolgozza fel.

A jazznek vége. Vagy mégsem?

Rendben, feloldom az ellentmondást. Fluk, valamint a Jarrettet alakító John Magaro az Y-generáció tagja, a kölni koncertet szervező Vera Brandes szerepében feltűnő Mala Emde pedig még fiatalabb, a Z-nemzedékhez tartozik. Fluk az idei Berlinalén rendezett sajtókonferencián elmondta, néha megérintik egyes jazz felvételek, de nem rajongója a műfajnak, magát a történetet is egy magazinból kukázta ki. Magaro Berlinben és más interjúkban is úgy nyilatkozott, ő és a nemzedéke a hatvanas évek előadóit még csak-csak, de a modern jazzt egyáltalán nem ismeri, szerinte ezt számukra teljesen kivakuzta a rock, a funky az R&B és más későbbi műfajok. Mindezt megerősíti Mala Emde, aki sem Jarrettről, sem a jazzről nem hallott, amíg a kezébe nem nyomták a forgatókönyvet. „A jazznek vége” – állítja a film szerint a WDR rádiós műsorvezetője már akkor, 1975-ben. És 2025-re mégis elkészült egy rendkívül jól sikerült film, amelynek a témája valójában a szenvedély, az elkötelezettség és a hajlíthatatlanság, ám amelynek fundamentumát mégis a jazz zene adja.

Na, jó, de akkor miért? – tehetjük fel a kérdést. Néhány riporter is feltette, Fluk pedig így válaszolt: „ez a film volt az én kipurcant zongorám (a ’broken piano’-t bátorkodtam ilyen szabadan fordítani). Jó válasz: a kipurcant zongora, vagyis az a lehangolt, működésképtelen pedállal és beragadt billentyűkkel a színpad szélére tolt próbahangszer, amelyen a koncertet nagyon akaró szervező csapat küzdelmének eredményeképp Jarrettnek játszania kellett az ígért Bösendorfer Grand Imperial helyett, a film alapszimbóluma. Fluk azt akarja üzenni, hogy az ő csapata számára megalkotni ezt a filmet ugyanaz volt, mint Vera Brandesnak időre megjavíttatnia a kidőlt instrumentumot, és rábeszélnie Jarrettet, hogy hajlandó legyen elé ülni.

A kölni koncert ugyanis a leglehetetlenebb körülmények között született. Jarrett filléres gondokkal terhelten érkezett, porckorong-problémából eredő elviselhetetlen hátfájással küszködött, nyolc-kilenc órát autózott, és két napja nem aludt Köln előtt, nem volt kedve játszani, és akkor volt még ez a dolog a hangszerrel. A csapaton, és elsősorban a semmilyen akadályt nem ismerő, egyébként mindössze 18 esztendős Vera Brandesen múlott, hogy belement. A problémák miatt kénytelen volt egy új játékmódot improvizálni, és ezzel megteremtett valamit, amiről 1975. január 24-ének reggelén még mit sem sejtett. A felvétel pedig, amelyet Jarrett eredetileg engedélyezni sem akart, majd kissé engedve kikötötte, hogy csakis házi használatra készülhet el, új fejezetet nyitott a műfaj történetében.

Bösendorfert ácsolt belőle

„Mindent improvizáltunk” – mondja az OutNow.CH-nak adott interjújában Fluk a forgatásról beszélve. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt forgatókönyv, kitalált szerkezet, sokkal inkább azt, hogy a színészek – elsősorban Mala Emde – rendkívüli szabadságot kaptak, rögtönözhettek a meghatározott helyzetekben, ami láthatóan életszerűvé teszi a történetmesélést. A rögtönzött-szerűség egyébként áthatja a film teljes nyelvét, amely néha a videoklipek sebességével pereg, és tele van ötletes effektekkel, vágásokkal, kifelé beszéléssel vagy mutogatással, aztán lelassul, hogy egy minimalista, már-már egykamerás, bensőséges hangulatú road movie-ba vezessen bennünket. Onnan térünk vissza a kölni opera kezdés előtti pörgésébe. Egy mese az improvizációról úgy elbeszélve, mintha az egész rögtönözve volna. A tartalom és a forma egysége, ugyebár!

A Köln 75 főhőse nem Jarrett, hanem Vera. A szervező, aki nélkül nem csak hogy ez a világraszóló koncert és lemez nem születik meg, hanem aki nélkül Jarett talán fel sem lépett volna ebben a nyugat-német városban, amely addig nem a jazzről, hanem a kraut-rockról és az elektronikus zenéről volt ismert.

Anélkül, hogy hosszan a részletekbe bocsátkoznék, meg kell említenem, hogy Fluk a gazdagon felsorakoztatott archív anyagok, illetve a precízen tervezett jelmezek, sminkek, díszletek segítségével hatásosan idézi meg a hetvenes évek Nyugat-Németországát, azt a világot, amely után – noha többnyire csak hírből ismertük – olyan nagyon áhítoztunk. Részemről elégtételt érzek: hiába vákuumozott le bennünket a kommunizmus nyugati világra féltékeny, munkásőr-szürke ruhás, kopasz cenzora, utólag mégis megmerítkezhetem ebben a rendkívül izgalmas szellemi közegben.

Szó, ami szó, Flut összetákolta a kipurcant zongorát. Összetákolta? Bösendorfert ácsolt belőle, és maga játszott rajta.

Ugyancsak a svájci csatornának nyilatkozva azt mondta: „ez nem egy jazz film”. Tényleg nem. És nem győzünk érte elég hálásak lenni. De azért, ami szól ezalatt az alig két óra alatt, az is nagyon jó!