Homestick és Waterson szabályos tigrisbukfenccel távozott a The Railway House Longue Barból. Szép gyakorlat volt, a tízes skálán megérdemelt mondjuk, egy erős hetest.
Miután talajt értek, lazán fölpattantak, és megigazgatták az alibigyártás közben rendezetlenné vált öltözéküket. Megtehették, mert abban a percben egy árva lélek sem tartózkodott az Upper Kilree Street-en.
– Nyakig ülünk a híg birkatrágyában – vonta le a következtetést Homestick. – Ugye, igazam van, ha arra tippelek, hogy a montenegrói rém végzett a bérgyilkosunkkal?
– Messzemenőkig igazad van – mondta Waterson, hozzátéve, hogy a helyzetet tovább súlyosbítja a Doyle lány fölbukkanása, mert azt bizonyítja, hogy az apja már fölvette a kapcsolatot a balkánival.
– Ismét föl kell hívnunk a főnököt – zárta rövidre az érvelését, de amikor megtapogatta, a mobilja mintha nem lett volna a zsebében. Bele is nyilallt a kétség, hogy abban a nagy kalamajkában talán elejthette valahol.
– Egy baljós hang azt súgja a fülembe, hogy ez nem jó ötlet – ingatta a fejét Homestick, miközben a Main Street felé lépkedtek. – A boss azt fogja gondolni, tehetetlen alakok vagyunk. Nem beszélve arról, hogy az alibinknek is befellegzett. Ha megtalálják a bérgyilkos hulláját, a kamerafelvételek alapján tudni fogják, hogy kapcsolatban álltunk vele.
– Van egy rokonom Új-Zélandon, végszükség esetén elbújtathat bennünket a hegyek között. Tudod, ahol a Gyűrűk urát forgatták – mondta Waterson az arcát tapogatva.
– Arra még ráérünk! – jelentette ki Homestick határozottan. – Sokkal rosszabbul jártunk volna, ha nem futunk össze Kilkennyben azzal a szakmabelivel. Most nem ő, hanem mi hevernénk valahol vérbe fagyva.
– A montenegrói tényleg egy vadállat. Elég ránézni, hogy fölfedezd rajta a vérszomjat – bólogatott Waterson. – Értem is, miért rendelte ide az öreg Doyle. Lazán besétál majd az Ördög Ükapjához, és úgy lefújja piros jelzősprayjel, ahogy dublini graffitisek a Temple Bar oldalát.
– És ez végképp megpecsételi a sorsunkat – hagyta helyben az érvelést Homestick. – Egy nyílt beszélgetéssel talán meg tudnánk győzni, hogy mi aztán mindent megtettünk, de így, hogy csak telefonálgatunk, olyan, mintha ennek a cipőboltnak beszélnénk.
Egy pillanatra megálltak a cipőbolt kirakata előtt.
– Várjál csak! – kapott észbe Waterson. – Tévedek, vagy jól emlékszem, hogy még nem is találkoztunk a boss-al?!
– Nem tévedsz cimbora – mondta Homestick. – Amikor megvette a telepet, eleinte nekem még imponált is, hogy nem szaglászik körülöttünk. Egy-két gyors telefon, és ment minden a maga útján. Mi nyírtuk a birkákat, az új fiúk meg a fészerben kotyvasztották azokat a furcsa festékeket.
– Mennyit röhögtünk, hogy ez az új tulaj ki akarja ütni a nyeregből az öreg Doylet a lila, rózsaszín meg sárga birkafestékeivel – mosolyintotta el magát Waterson.
– Mert azok mind környezetbarát, műanyagmentes agyagok – nevetgélt Homestick, majd megállt, hogy cigarettát kotorjon elő. – Mond meg nekem: ki látott Írországban olyan birkát, amit nem piros vagy kék sparyel jelöltek meg?
– De a fizetésre nem panaszkodhatunk. A láthatatlan boss háromszor annyit fizet, mint a többi gazda.
– Csakis ezért viseljük el a szeszélyeit.
– De most a bőrünkre megy a játék.
Közben megérkeztek a Main Streetre, és mintha az Úristen is nyomatékot kívánt volna adni ennek a baljós kijelentésnek, a felszakadozó felhők közül előbukkant a nap. Muine Bheag ettől úgy felragyogott, mint Szent Patrick ostyatartója, és a szebbik arcát mutatta meg, ami nem volt elmondható a két cimborára. Úgy festettek abban a tiszta, és szinte már steril környezetben, mint két csavargó.
Egy ideig csendben ballagtak egymás mellett, majd Homestick hirtelen megtorpant, és mint aki fölfedezte a spanyolviaszt, határozott egyértelműséggel kijelentette:
– Ha nem akarunk Új-Zélandra költözni, muszáj lesz felhívni a boss-t. Bár ha megvan az új-zélandi haverod száma, vele is tehetünk egy kísérletet.
– Elvesztettem a mobilom – tapogatta végig a zsebeit Waterson.
– Szerencsére az enyém megvan – mondta Homestick, de mielőtt még a készülékért nyúlhatott volna, az éles hangon megszólalt a zsebében. Csuda tudja, hogy maradhatott meg ott, amikor a pub padlóján hemperegve egymást csépelték. Mindenesetre most az Irish Rover dallamával életjelent adott magáról.
Homestick előhalászta, és kikerekedett szemmel bámult a kijelzőjére.
– A boss! – mondta vészjóslóan, majd fogadta a hívást.
A beszélgetését az eddigi gyakorlatnak megfelelően kihangosítjuk.
– Uraim, helyzet megváltozott – recsegte a főnök. – Tüstént vonuljanak vissza Kilkennybe.
– Hogy érti ezt főnök? – kerekedett ki Homestick szeme. – Legyártottuk az alibit, vagyis legyártottuk volna, ha…
– Ez most mellékes – szakította félbe a főnök. – Az eddigi célszemély téves volt, de most fölbukkant az igazi.
– Ezt nem egészen értem. Engedelmével kihangosítottam a beszélgetésünket, hogy Waterson is hallja.
– Akit követtek, az nem a montenegrói volt. Az igazi most futott be Kilkennybe. Sokkal vérszomjasabb, mint remélni lehetett.
– Csakhogy az a téves pasas időközben valószínűleg kiiktatta azt a bér… öö… bárzongoristát, akit ráküldtünk. Aztán meg rajtunk ütött a pubban. És ott volt vele a Doyle lány is.
Rövid csönd volt a válasz. A főnök láthatóan gondolkodott. Közben ismét szemerkélni kezdett az eső. Hiába, Írország minden körülmények között Írország.
– Akkor ez egy profi, és bár nem hiszem, hogy ért a birkákhoz, a maga területén biztosan nagymenő. Száz százalék, hogy az öreg Doyle szerződtette, amit a lánya jelenléte is alátámaszt.
– Mi a terv?
– Keressék meg azt a bárzongoristát, akit ráküldtek, és akit ez a szörnyeteg minden bizonnyal zenei analfabétává tett, hogy a virágnyelvnél maradjunk. Ha rábukkannak a maradványaira, vigyék ki a telepre. A sufni mögött találnak egy hordó tömény húrtisztító folyadékot. Gondolom, értik, mire célzok.
Homestick és Waterson egymásra néztek.
– Azt kívánja, hogy sav… izé savanyítsuk meg az uborkát?!
– Pontosan. Precíz, és szakszerű munkát várok, mert ha most is bakiznak, csomagolhatnak Kilmainham Gaolba. Ha készen vannak, jelezzék, és megkapják az újabb utasítást.
Azzal bontotta a vonalat.
A két cimbora összenézett.
– Hát mégsem ússzuk meg az uborka savanyítását? – vakarta meg a tarkóját Homestick.
– Írországban ez nem is szokás. Nincs hozzá elég napsütés – érvelt Waterson.
– Ez csak egy metafora, te agyalágyult! – legyintett Homestick. – Azért kell savanyítanunk, hogy a hulla nyom nélkül eltűnjön, bár szerintem ez a rém, akit a Doyle lány a nyakunkra hozott, ránk is vadászni fog.
– Van egy bátyám Tralee-ben, akinek a régi időkből még megvannak a fegyverei.
– Inkább azon az új-zélandi telefonszámon gondolkozz. Hamarosan szükségünk lehet rá.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
