Reményt remélünk

A karácsony a szeretet ünnepe.
Egész évben a szeretetről beszélünk – de este haraggal a szívünkben is képesek vagyunk nyugovóra térni.
Együttérzésről prédikálunk – és örömmel tölt el, hogy nem mi szorulunk rá.
Segítőkészek vagyunk – mégis béna a kezünk a segítő mozdulatra.
Békét hirdetünk – miközben fegyvereink ártatlan életeket oltanak ki.
Biztonságot vágyunk és ígérünk – s napról-napra rettegünk.
Terített asztal mellől, jóllakottan – a világ éhezõit szánjuk.
Fennhangon ítélkezünk gyilkosok felett – közben szavakkal nap mint nap pusztítjuk egymást.

Bizalmat adunk – s megcsalatunk.
Igazságot keresünk – amit magunk tiprunk a sárba.
Életet adni vágyunk – amely kis élet egy konténerben ér véget.
Büszkeségre születtünk – mégis megaláztatunk.
Szabadság felé nyúló kezek ütköznek rácsokba.
Álmok szárnyalnak – s hullnak vissza darabokra törve.
Hűséget fogadunk –, hogy legyen mit megszegnünk.
Hajszoljuk a boldogságot – s a nagy sietségben elfutunk mellette.
Vidámságot színlelünk – miközben befelé nyeljük könnyeinket.
A tisztesség útját járjuk –, hogy legyen miről letérnünk egy gazos ösvény végén pislákoló lidércfény igézetébe.
Megbocsátást hirdetünk – de az első adandó alkalommal bosszút állunk.
Harmóniát áhítunk – amibe saját kezûleg komponáljuk az első disszonáns hangot.
Melegségre vágyunk – mégis megfagy körülöttünk a levegő.
A Család szentségéről beszélünk – de nekünk már semmi sem szent!
Látjuk a kétségbeesést a szemekben – kényelmetlen érzésünk támad, s emiatt inkább elfordítjuk a fejünket.
Hittel jövünk a világra – s hitetlenül távozunk belőle.
A Karácsony jövőre is a szeretet ünnepe lesz. S addig is – egész évben a szeretetről beszélünk – …… !?
Emberségre születtünk – emberül viselkedni. S arra, hogy együtt rakjuk meg azt a tüzet, amiről József Attila ír „Tél” címû versében:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
……………………………………………….
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek.”