Gyászbeszéd az újságírás temetésén

Kedves gyászolók, tisztelt jelenlévők, kattintásvadászok és rémhírterjesztők!

Itt állunk összetörve, hogy végső búcsút vegyünk egy hajdan büszke és nagyra becsült barátunktól, az újságírástól, aki folyó év folyó hó folyó napján visszaadta lelkét a Teremtőjének, vagy inkább az algoritmusoknak.

Milyen pompás életet élt egykor ez a vagabundus! Az igazság zászlaját fennen tartva vezette a népet az információk forradalmában, barikádról barikádra, hegyen, völgyön át. Meghódította a tényfeltárás zord csúcsait, átküzdötte magát a korrupció tüskés bozótján, bátran beletúrt a politika ganédombjába, és ellentmondást nem tűrve világított rá társadalmunk mocskára. Micsoda hérosz volt ez a fickó! Pulitzer-díjak ragyogtak a mellén, csillogó szemű olvasók hada követte, mert tekintélye volt, meg becsülete, de legfőképpen hitele.

Ám ez a nagyság is elkövetett egy végzetes hibát, s most itt fekszik előttünk bús remittendaként kiterítve. Ez a hős gyanútlanul besétált az internetes tájékoztatás csapdájába, ahol a hamis hírek, bombasztikus címek és drámai túlzások szenvedélybetege lett. Igen, barátaim, ezt már senki nem tagadhatja: barátunkat végleg maga alá gyűrte az algoritmusok zsarnoki hatalma. Mondhatni: rútul kivégezték, és közben meg is szodomizálták.

Mielőtt kilehelte volna a lelkét, olyasmiket motyogott, mint „Lehetséges, hogy hamarosan eljön a világvége?”, vagy „Megdöbbentő felfedezés: a rántott hús halált okozhat!” Mint az ópiumfüggő angol arisztokrata, ő sem tudott szabadulni a démonjaitól, melyek ilyen és hasonló szóvirágokkal vették körbe: „lehetséges, hogy talán”, „ha hinni lehet az informátoroknak”, „egy nevének elhallgatását kérő szakértő szerint” és még sorolhatnám.

Mostantól fájóan hiányozni fognak azok a cikkek, amelyek egy elejtett szendvicset úgy mutattak be, mintha háborús tragédia történt volna: „Dráma a belvárosban! Szalámis kenyér zuhant a járdára! Sokkos állapotban a járókelők!” Igen, barátaim, ezt mostantól nem az újságírás tolja elénk, hanem az utódja, a közösségi média.

Én leginkább azt a szűnni nem akaró félelemkeltést siratom, amely úgy tartott minket izgalomban, hogy ezt szinte nem is vettük észre. Hol egy vírus támadott ránk, hol a klímaváltozás nyelt el minket keresztben, hol egy meteorit pusztította volna el az egész emberiséget. Ó, micsoda élvezeteket tudott nekünk okozni ez a fickó!

Barátaim, kedves gyászoló gyülekezet! Az újságírást ti magatok pusztítottátok el. A valótlanságok, csúsztatások, mellébeszélések, kiszínezett botrányok sűrű hálójába gubancolódva úgy fulladt meg, mint egy öreg teknős a pecazsinór gúzsába kötve. Cudar ez a halál, de valljuk be, látványos is.

Most itt állunk az utolsó adag remittenda mellett, fejünket lehajtjuk, és gondolatban még egy utolsót lájkolunk, még egy utolsó, részvétnyilvánító emoji-t dobunk, és könnyeinket nyeldesve mondjuk ki, hogy nyugodj békében, drága újságírás! Már ha hinni lehet annak, hogy valóban meghaltál, és ez nem csak egy újabb kattintásvadász szenzáció volt.