Nem volt egészen fél három, amikor a felhők megszűntek rohanni az égen. Santa Maria di Strada előtt, épp, ahol a patak kígyója bebújik a falu könnyű paplana alá, feszül egy híd, főképp a kereskedők számára, akik aszalt paradicsomot, kecskesajtot és olajat szállítanak Campanella felé, afölött sűrűsödtek össze, de nem örökre, csak egy szívdobbanás erejéig, amíg a hídra lépő lány kibontotta a levelet.
A lány a falu felől érkezett, rohanva, és most olyan döbbenettel olvasta a kék tintával írt sorokat a tavaszi ragyogásban, mint a hegyre hívott ember a kőtáblákba vésett szavakat. „Miattad jöttem ide, miattad megyek el” – állt a papíron. Egy hal vetette föl magát a patak vízében, amin a lány, ha meghallotta volna, nagyon elcsodálkozott volna, hiszen a patakban nem éltek halak. Eltekintett Castellini olajligetein túlra, oda, ahol a sötétszürke kövek hevertek egymáson, és átkozta magát azért, amiért nem öntötte el őt is a forró láva a két évvel korábbi kitöréskor.
Amikor a fiú a mutatványosokkal a faluba érkezett, a borkereskedő azonnal észrevette lánya szemében a felizzó parazsat, ezért mogorván ráparancsolt:
– Menj, és szólj a kádároknak, hogy délutánra kész kell lenniük!
Aztán este, amikor meglátta őt, hogy szép ruhájában épp kisurranni készül az ajtón, még dühösebben kiáltott rá.
– Hová mész? Ki fog így a lovászok körmére nézni?
De hiába minden tiltás, mert a lány már akkor ott, a főtéren, amint rápillantott a kordét húzó szamárral bíbelődő fiúra, az pedig visszapillantott rá, látta, hogy ugyanaz a parázs ég a szemében. Az egyik szekér mögött várt rá éjjel, annak támaszkodott, olívát evett, és szétköpködte a magját, amit a lány roppant illetlennek talált, de nem szólt érte.
– Nem nézted meg az előadást – mondta a fiú.
– Nem – felelte a lány.
– Hát jó, de nem illenék, ha hiába jönnél – felelte a fiú, azzal előre penderült, tett néhány tánclépést, majd elénekelt egy könnyed déli dalocskát arról, ahogy a tenger sóhaja a nap felé fújja lelket. Amikor befejezte, Isten tudja, honnan, előrántott egy kardot, és vívóbemutatót tartott.
– Ez csak olyan mutatványos vívás – jegyezte meg a lány. – Ahogy a csepűrágók szokták, igaz?
– Ne hidd – vetette oda a szekerek mellett épp elhaladó egyik színész, aki épp olyan gyorsan tűnt el a lobogó tábortűz mögötti sötétségben, amit ahogy előtűnt onnan. A lánynak csak néhány pillanat jutott észrevenni a sebhelyet az arcán.
– Becsületbeli ügy volt – mondta a fiú, de azért elkomorult egy kissé.
– Elmész te is holnap a truppal? – kérdezte a lány.
– Miattad jöttem ide – hangzott a titokzatos válasz. – Nem hiszed, igaz? Tavaly láttalak Campanellában fügét vásárolni. Az eladó győzködött, hogy vigyél paradicsomot is, de te azt mondtad, paradicsomból Santa Maria di Stradaban terem a legszebb. Néztem az ujjaidat, ahogy lágyan megfognak egy fügét, a válladra omló barna hajadat, és a szemed, mert rám néztél egy pillanatra, és már akkor tudtam, hogy újra látnom kell téged. A trupp nem erre akart jönni, de itt vagyunk.
Amikor a lány hajnalban reszkető térdekkel hazaért, a borkereskedő ingujjban állt a csendes tornácon, és azt mondta:
– Ha még egyszer meglátlak a közelében, mindkettőtöket megölöm.
Késő délelőtt beállított a szomszédék negyedik fia, komisz képpel, mint mindig, és azt mondta a komédiások vezetője üzent a borkereskedő úrnak.
– Mi dolguk van azoknak velem?
– Bort vennének estére meg a holnapi útra – felelte a gyerek, és átnyújtotta az összeget. Amíg a kereskedő megolvasta, egy gombóccá gyűrt levelet nyomott az ott lábatlankodó lány kezébe. „Kettőkor a hídnál” – olvasta a lány úgy, hogy apja ne vegye észre, aztán amikor a gombócot berejtette a ruhájába, segített megigazítani apja csokornyakkendőjét. Vasárnaponként ragaszkodott ehhez a ruhadarabhoz.
A lány alig bírta kivárni a két órát, zavartan tett-vett a ház körül, ezért lehetett ügyetlenebb, mint máskor, és ezért ejthette ki a levelet ünnepi ruhájának redőjéből nem sokkal indulás előtt. Apja akkor ért vissza a házba, amikor ő a szobájába ment, hogy felfrissítse magát, a borkereskedő meglátta a földre ejtett gombócot, amelyről azt sejtette, gondatlanságból elhullajtott számlalevél vagy más irat, hát kibontotta. Olyan skarlát szín futotta el, mint az estébe boruló szőlőskerteket, de amikor a lány kilépett szobája ajtaján, nem kezdett kiabálni, csak annyit mondott:
– Lányom, menjél csak át gyorsan Teresa nénédékhez, és mondd meg, hogy holnap este mindenképp el kell számolnunk.
– De apám, Teresa nénémék tavernája vagy egy fél óra járásnyira van…
– Ez nem várhat – szűrte át a szót fogai közt a kereskedő.
Rohant a lány, ahogyan a lába bírta, a házba visszaérve apáját nem találta. De meglátta a levélgombócot az asztal közepén. Kibontotta, igen az volt az: „kettőkor a hídnál”.
Hosszan, tanácstalanul állt a lány a patakot figyelve, amikor felfigyelt az újabb levélre, egy kő alá helyezték a híd feljáratától jobbra, de úgy, hogy a papír csücske kikandikáljon. „Miattad jöttem ide, miattad megyek el” – olvasta az összesűrűsödött felhők alatt. Ha a láva tüze nem, akkor legyen a víz, gondolta, és azon kezdett tűnődni, hogyan ölhetné bele magát ebbe a sekély és lassú vízbe. Ha a paplan alá kúszó kígyó nem vezeti a tekintetét, talán észre sem veszi a harmadik levelet. Ez állt benne: „de visszajövök, mert nem tudok máshol lenni”. A cetlit az éjjel látott karddal tűzték egy fára egy másik tárggyal együtt: egy csokornyakkendővel, amelyhez vasárnaponként ragaszkodott a tulajdonosa.
– Hogy a magasságos ég rogyjon rá erre az átkozott csepűrágóra! – szitkozódott otthon a borkereskedő, miközben az eséstől összekoszolódott vasárnapi öltözetét próbálta rendbe hozni. Lánya készségesen segített neki, de közben az ablakon át az figyelte, milyen pompásan száguldanak odafent a felhők.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Cipurka
Kérek hitelbe KÉT kávét! 🙂