Hátraarc

A napokban valaki átküldött egy-két videót, amelyen szebbnél szebb természeti csodák vannak lefilmezve, odaillő háttérzenével dúsítva a vizuális élményt. Miközben néztem a gyönyörű képsorokat, egyre erősebbé vált bennem egy gondolat. Ahogyan az élet írja a legszebb, legvidámabb, legszomorúbb és legmélyebb történeteket, úgy múlja felül a földi tájak szépsége az emberi képzeletben fogant csodaországokét. A képzeletet pedig mindig úgy képzeltem el, mint megannyi, végtelen számú ablakot, amelyek más dimenziókra nyílnak. Oda, ahol a még el nem mesélt történetek esnek meg, ahol a még meg nem hangszerelt, el nem énekelt dallamok csendülnek fel, ahol a még le nem festett tájakban gyönyörködhet az, aki megpillantja őket.

Egy magányos ember gyakorta és hosszan időz ezeknél az ablakoknál. Jómagam is ezt teszem napról napra, olykor hosszú órákon át. Ha lenne veleszületett tehetségem, vagy legalább tanult készségem, szívesen elmesélném, lefesteném vagy eljátszanám egy hangszeren, amit látok és hallok olyankor. De nincs. Így csak egyetlen olyan ablak marad, amelyen ha kitekintek, a magam egyszerű módján képes vagyok elmesélni, hogy mit láttam. Ez az ablak pedig a múltra nyílik. Ha kinézek rajta, emlékképeket látok, és ha kitárom, érzések, illatok, ragyogó és sötét árnyak és szellemek áramlanak be a jelenembe. Beáramlanak, és részévé válnak a mindennapjaimnak. A segítségükkel próbálom megérteni, hogy ki vagyok én. És mindaddig, amíg erre nem jövök rá, itt maradnak körülöttem.

A minap munkából hazafelé utaztam, és a villamosra egy öreg bácsi lihegve ugrott fel, épphogy nem csukták be az orra előtt az ajtót. Nagy nehezen elbotorkált az első négyes ülésig, ahol két fiatal lány ült. Az egyikük ekkor készségesen beljebb húzódott az ablakhoz, hogy a bácsi is le tudjon ülni. Az öreg lerogyott, egy nagyot sóhajtva megköszönte, majd szinte levegőt sem véve folytatta:

– Itt voltam csak az orvosi rendelőben gyógyszert felíratni, de aztán még be kellett menjek a közértbe tejért. Jaj, már annak is több mint ötszáz forint litere…

Egy megállót utaztam még, de azt az öregúr szinte megállás nélkül végigbeszélte. A két kislány időnként zavartan felpillantott rá a telefonjából, egy-egy bátortalan mosollyal nyugtázva a hallottakat. Én közben a bácsit néztem, azon álmélkodva, hogy egy apró, egyszerű, udvarias gesztus micsoda szóáradatot fakasztott fel belőle. Már szinte meg sem hallottam, hogy miről beszél, csak magát a jelenséget csodáltam.

Miután leszálltam a villamosról, hazafelé baktatván elgondolkodtam a látottakon. Vajon ez az idős ember ennyire magányos, hogy kétségbeesetten igyekszik megragadni minden alkalmat, hogy szólhasson valakihez? A lelki szemeim előtt megjelent, ahogy hazaér és senki nem várja otthon. Csak az ütött-kopott bútorok, néhány régi fénykép a falon és a múltjának egyéb árnyai. Egy pillanatra felsejlett bennem, hogy a saját lehetséges jövőmet láttam az imént magam előtt. Titokban abban reménykedtem, hogy a való életben az öregúr csupán egy szószátyár, akinek folyamatos beszédkényszere van.

Nos, a jövőhöz való viszonyom jobbára az álmodozásban merül ki. Mert álmodozni, azt nagyon tudok! Azt hiszem, egy Vörösmarty-versből való az a gondolat, hogy az álmodozás, vagy talán inkább az ábrándozás az élet megrontója. Ezt csak annyival egészíteném ki, hogy ha az álmodozásra való hajlam – mint például az én esetemben – akaratgyengeséggel és türelmetlenséggel párosul, az nem túl szerencsés kombináció. Ifjúkoromban az eljövendőt fürkészve milliónyi színes álombuborékot láttam, amint ott lebegtek az arra nyíló ablakom előtt. Volt köztük olyan, amelyik egy pillanat alatt eltűnt, és volt olyan is, amelyik már majdnem valósággá vált, amikor kipukkadt. De az igazság az, hogy a legtöbbet én pukkasztottam ki, ahogy mohón, két kézzel kapkodtam utánuk. Aztán néhány évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy már mindösszesen csak egy-két álombuborék maradt. Majd végül a legutolsó is semmivé vált egy halk pukkanással.

Így egyelőre, ami megmaradt nekem, csak az az ablak, amelyik hátrafelé, a múltba néz. Szélesre tárom hát és mindent beengedek rajta! Be a jelenbe, az otthonomba, a mindennapjaimba és a gondolataimba. Úgy hiszem, már nem félek a múlt árnyaitól, a képzeletem által megidézett szellemeitől és az egyedülléttől sem. Talán még az emlékezet rossz szellemét is, azt a ragacsos, sötét, gúzsba kötő valamit is sikerül majd idővel lefejtenem magamról. De addig is itt leszek, és jó szívvel integetek a mellettem elrohanó életnek és mindenkinek, aki rajta ül.

Aztán ha a Teremtő úgy akarja, egyszer csak megjelenik egy újabb színes álombuborék a jövőre nyíló ablakom előtt. Akkor majd óvatosan kinyitom és reménykedni fogok, hogy valami lágy szellő befújja hozzám a nyitott ablakon át. Talán már kapkodni sem fogok utána, csak nézem, ahogy lebeg körülöttem. A jelenemben, a gondolataimban, a mindennapjaimban, vagy akár az otthonomban. Csak nézem. Csendben, békében, míg le nem telik az időm.