Bevallom, hogy jelen írásom ötletét egy klasszikustól loptam. Nem szégyen az, mármint a jobbtól lopni, a magyar irodalomban volt, aki erre nemzetközi karriert épített. Az én lopásom – mega culpa – Nancy Crampton Brophy (képünkön) írónőtől ered, aki Hogyan öljük meg a férjünket? címmel publikált online esszét. Hatalmas sikerét mélyen átérezve meg is ölte a saját férjét, amiért nemrég életfogytot kapott.
Nekem nincsenek ilyen írói ambícióim, ezért is nem lett az írásom címe Hogyan öljük meg a feleségünket. Túl azon, hogy ez nyíltan felvetné a plágium kérdését, még a feministákat is ellenem fordítaná. Maradjunk tehát annyiban, hogyan csókoljuk meg a feleségünket. Gondolom, mindahány férj, aki létezik, kórusban azt mondja erre: nemes egyszerűséggel úgy, hogy egy óvatlan pillanatban elkapjuk a grabancát és jól odacsókolunk egyet neki. Mondanom sem kell, hogy ez a metódus elhibázott. Számos esetet tudok, amikor az ilyen, elhamarkodott feleségcsók nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozott az elkövetőnek, a lelki traumáról nem is beszélve. Mindezt könnyen el lehetett volna kerülni egy megfelelő útmutatóval, amit most ingyen és bérmentve a köz javára bocsátok.
A legfontosabb az, hogy az ötlet és annak kivitelezése között teljen el egy bizonyos idő. Legtöbbször elég néhány óra is, de jobb, ha napokban gondolkodunk. Közben tréningezhetünk és acélozhatjuk az akaratunkat. Mivel feleségcsókolási akadémia mindmáig nem létezik – ó, de nagy kár! –, az acélozást egy erre szakosodott intézményben kell végeznünk. Nagy szerencse, hogy ilyen helyek bőséggel állnak a férjek rendelkezésére, többségük cégtáblával is rendelkezik, és diszkrét bor- meg sörszagot szellőztet magából. Válasszunk ki egyet, és menjünk be, határozottan. Ne lepődjünk meg, ha odabent csupa hozzánk hasonló, feleségcsókra készülődő ivartársat találunk, éspedig vagy közösen búslakodva, vagy egyedül bámulva a tudomány berkeiben „pohár” névvel illetett eszközt. Csatlakozzunk egy ilyen rítust végző társasághoz, és igyekezzünk minél nagyvonalúbbnak mutatkozni.
Több évszázados kutatás eredményeként ma már tudjuk, hogy az ilyen megerősítő szeánszok akkor vezetnek sikerre, ha az előttünk sokasodó üres poharak száma fordítottan aránylik a zsebünkben rejlő pénz mennyiségéhez. Magyarán: ha az utolsó garasunktól is sikerül megszabadulnunk, bátran hazaindulhatunk, hogy ráléphessünk a tettek mezejére. A tapasztalat azt mutatja, hogy ekkor már erős vonzóerőt fejtünk ki a sorstársaink irányába, így azok egész úton hazafelé ott fognak legyeskedni és óbégatni a közelünkben.
A feleségünk ezt már a távolból regisztrálni fogja, így előveszi a kamrából a férjek kései hazatérésére rendszeresített nyújtófát (a mai feleségek tésztát úgysem gyúrnak már), és elfoglalja az ajtó mögött azt a leshelyet, amiről a homéroszi énekekben is szó van.
De mi nem vagyunk naivak, így pontosan tudjuk, hogy a hátsó ablakon keresztül kell bemásznunk, leverve a tartóról a filodendront és az anyóstól nászajándékként kapott porcelánvázát. Amikor pedig szerencsésen rátenyerelünk a villanykapcsolóra, fölszabadulva és túlcsordulva szeretettel elkiálthatjuk a varázsmondatot: uccu ide, te anyjuk, hadd csókoljalak meg úgy igazán!
A hatás minden bizonnyal frenetikus lesz, és bár rosszabb esetben csontunk is törhet, egy biztos: életfogytot azért nem kaphatunk érte.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
