Vitathatatlan tény, hogy a kezdők íróknak, költőknek ma már nem kell bejárniuk azokat az utakat, amelyekre az elektronikus média előtti korszakban mindannyian rákényszerültünk. Nem nosztalgiázva mondom ezt, mert akkoriban bizony keserves volt eljutni az első közlésig, de közben megtanultuk, hogy türelem nélkül nincs eredmény. Hiába tehetséges valaki, muszáj megélnie az érvényesülés inkubációs idejét, mert a többi ígéretnek is jár a figyelem. Aki pedig nem rendelkezik a türelem adottságával, önmagát hozta nehéz helyzetbe, és nemcsak az irodalomban. Földi pályafutásunk legnagyobb részében várunk valakire vagy valamire. Közben pedig fejlődik a jellemünk, és nemcsak a kitartásunk tekintetében, hanem úgy, hogy megváltozunk. Jó esetben érdeklődők leszünk mások munkái iránt, ami azért fontos, mert a pályatársak felé közömbösséget mutató író nem lehet mértékadó, holott ez az írásművészet lényege.
Néhány nappal ezelőtt a közösségi média elém tolt egy hirdetést, amelyben egy noname kiadó irodalmi pályázatot hirdetett. A részvételi feltételeket átfutva azonnal észrevettem, hogy a pályáztatás csak mézesmadzag, kizárólag arról van szó, hogy jelentkezők egy bizonyos összeg leperkálása ellenében bekerülhetnek egy antológiába. Annyira felháborított ez a lenyúlás, hogy odaírtam a kommentekbe: furcsa, hogy a költségeket precízen részletezik, de közben egy szó sem esik a győztes jutalmazásáról. Azt próbáltam ezzel jelezni, hogy a kezdeményezés köszönő viszonyban sincs a tehetségkutatással.
Kaptam is rögtön hideget, meleget. A dilettánsok nekem estek, hogy ez egy tisztességes kiadó, mert megfelelő áron biztosítja a megjelenést, ellentétben másokkal. Az eszmecsere folytatásában finoman próbáltam jelezni, hogy ezt én megértem, de mi van a minőséggel? Ki és mikor mondja meg a pályázónak, hogy van-e tehetsége ehhez a műfajhoz, mert ha ez nem történik meg, ha akkor is elveszik a pénzét, ha hót dilettáns, akkor ez közönséges lenyúlás. Többen is egyetértettek velem, de a „szerzők” folytatták az attakot.
Látva, hogy a szép szó nem ér semmit, kénytelen voltam bevallani, hogy bő negyven éve foglalkozom írással, szerkesztéssel, és csak segíteni akartam a tapasztalataim emlegetésével. Hozzátettem azt is, hogy, ha nem hiszik ezt el, járjanak utánam az interneten. Nem tették meg. Lehülyéztek, szemét alaknak neveztek, aki nem fogad el más ötletet, javaslatot, csak a sajátját. Itt befejeztem a társalgást, mert eljutottunk a dilettantizmus egyik sarokkövéig, ami nem más, mint a mások semmibe vétele. A műkedvelők rendszerint nem adják meg a tiszteletet azoknak, akik már virítottak valamit ezen a területen, és eszükben sincs ellenőrizni, ki az, akivel beszélnek, pedig ez ma már nevetségesen egyszerű. A dilettánsok csak legyintenek mindenre, mert tudják, pénzzel könnyedén válhatnak többkötetes szerzőkké. És mert a dilettantizmus másik ismérve a kötetek számának emlegetése, sikeresebbnek, jobbnak tarthatják magukat azoknál, akik kínkeservesen lassúsággal, évtizedek alatt hoznak össze egy-két kötetet.
De a dilettantizmus csúcsa mégsem ez a nyegle, mindenkit kioktató egoizmus, hanem az agresszív tolakodás. Néhány nappal ezelőtt, Az ellopott vaporetto bemutatóján csodálatos példáját mutatta ennek egy személy, aki a budapesti irodalmi élet Don Quijotejaként ismert. Már javában zajlott az est, amikor berobogott, és nem törődve azzal, hogy a színész éppen egy részletet olvas fel a könyvből, odajött elénk, és a művészt megakasztva, kizökkentve készített egy szelfit. Csodálatos példája volt ez a mások semmibevételének, de volt folytatás is: az est után, amikor a könyv iránt érdeklődőkkel beszélgettem, ez az alak közénk tolakodott, átvette a szót, és arra kapacitált, hogy a pár éve megjelent verseskönyvéről írjak egy cikket. Hiába hajtottam el, nem tágított, szinte alig tudtunk tőle beszélgetni.
Ha azt mondják, hogy ez már nem is csak a dilettantizmus megnyilvánulása, valószínűleg igazuk van. Én mindenesetre reménykedem, hogy akiről szó van, elolvassa ezeket a sorokat és magára ismer, bár nagy összegbe mernék fogadni, hogy ez nem következik be.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Vitrányi Szabina