Ezt az életrajzi ihletésű írást elsősorban a Regénytár látogatóinak ajánlom, tudva, hogy a világ minden táján figyelemmel kísérik a lap minden, az emberiséget segítő törekvéseit. Az antarktiszi Ross-szigeten, vagy a szaharai berberek között a történet objektivitása valószínűleg élénk érdeklődésre tarthat számot.
Nem a legkellemesebb, ha az ember olyan helyzetbe kerül, ami a mindennapok monoton egyformaságából kizökkenti.
El is mesélem nektek, hogy mi is történt ma velem.
Minden bizonnyal ismerős szituáció, ha egy számotokra fontos dologban, egy hivatalos szervnél el kell járni. Ebben az esetben az ember lehet bármilyen pozícióban az életben úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva az eljáró szerv tekintélyének.
Ez volt az alapeset a kis történetünk kezdetén.
Tehát szépen kikeráztam magam. Vasalt ing, és nadrág, csodásra fényezett fekete cúgos cipő díszítette sportosnak nem igazán mondható testemet. Meg kell, hogy jegyezzem ez a cipő a szekrényem foglya volt, szinte életfogytiglanra, soha nem hordtam, de erre az alkalomra kiválóan megfelelt. A ruhatárom legszebb darabját öltöttem magamra, amely a jobb sorsra érdemes Május 1. Ruhagyár üzemeiben készült, remekbe szabva.
Reggel jegyet váltottam a megyeszékhelyre induló vonatra, és abban a tudatban indultam el, hogy a megjelenésem lehengerlő. Nagy valószínűséggel így is lehetett, mert az ügyintéző hölgy kellemes csalódást okozott, kedves és konstruktív volt, tehát a nap ragyogott számomra a felhők függönyén át is. Eltelve a jól végzett nap boldog tudatával siettem a vasútállomásra, hogy az első vonattal haza tudjak érni.
Most jött a döbbenet! A gyönyörű fekete, ritkán hordott cúgos cipőm talpa összeveszett a felső résszel, és levált róla. Nem kicsit, nagyon!
Majdnem hasra is estem. Na ez frankó!
Mindenhol emberek, én meg mint aki betojt, még lépni sem bírok. Se egy pótcipő – miért is lenne? – se szigetelőszalag. Azzal mindent IS meg lehet javítani. Na most mi lesz?
Áttúrtam a táskámat, hátha lelek valamit amivel megreparálhatom a cipőmet. Eszembe jutott ifjúkorom kedvenc filmsorozata, mikor McGyver egy svájci bicska, egy hajtű és egy cérnaszál segítségével megzabolázott egy megszaladt nukleáris reaktort. Miért ne sikerülne nekem is megoldanom ezt a pitiáner problémát? Áttúrtam a tákámat, de nem hogy Svájcibicska, még egy evőkanál sem volt nálam.
Hallelúja! Még jó, hogy volt pandémia. Egy egyszer használatos maszkot találok, melyet többször is használtam, és a gumijával szép masni segítségével rögzítem a cipő felsőrészét a talphoz. Szép, de nem eléggé. A gumi fehér, a cipő fekete. Kínos… kiröhögnek. Fény gyúlt az agyamban, hiszen nemrég esett az eső, és ősz van, tehát nekiláttam bekoszolni, azt mi fehér de bármennyire is sározom össze a gumit, nagyon látszik hogy világosabb a cipőmnél. Tehetetlenségemnél csak az elszántságom lett nagyobb, így aztán kitört belőlem a magyar kreativitás cunamija. Felvettem egy nedves falevelet a földről és a gumit eltakarva rátapasztottam a cipőre.
Probléma megoldva. Az már csak nem feltűnő, ha rátapad a cipőmre egy falevél, így ősszel esőben! Vidáman, fütyörészve sántikáltam a vasútállomás felé, arra gondolva hogy ha megszárad a levél és leesik, láthatóvá teszi a magyar McGyver művét.
Nem számít. Addigra hazaérek.
Faluhelyen meg elmegy, ott mindennapos látvány az ilyen.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.