Röviddel azután, hogy Fahrudint kiengedték a zenicai büntetés-végrehajtó intézetből, halálosan beleszeretett a szépséges Irfanába, aki a Baščaršija egyik kafanájában volt pincérnő. Nem túlzok, ha azt mondom egy időben az összes Skenderija környéki fiú szerelmes volt Irfanába, de aztán ezek valahogy mind lekoptak és csak Zeki, Musa, Fifa meg én maradtunk. Ha tehettük, mindig ott lebzseltünk abban a savanyú levegőjű, szűk lebujban, ami a mindig forgalmas Mula Mustafa Bašeskije utcára nyílt, és miközben egyik márkát a másik után pazaroltuk el arra a híg löttyre, amit a tulaj kávénak merészelt nevezni, abban reménykedtünk, hogy Irfána egyszer mégis elmosolyodik attól a sok sületlenségtől, amit összehordtunk.
Mindnyájan szerettük volna megszerezni Irfanát, de ennek az volt a legfőbb akadálya, hogy az apja régiségboltja ott volt a kafana mellett. Miközben az öreg Ćuftedanagić megszállottként antikolgatta a kínai gyártmányú dzsezvákat, egy falba vájt lyukon úgy ötpercenként átkukkolt a kafanába. Volt is mitől tartania, mert Irfanához hasonló természetes szépséget a Balkánon még senki sem látott. Az én öregem, ha ivott, mindig megesküdött Allah térdig érő szakállára, hogy a fiatal Lepa Brenánál szebb teremtést az emberi elme képtelen lenne befogadni, de mi ezen csak mosolyogtunk.
Az öreg Ćuftedanagić kissé habókos volt – légnyomást kapott az ostrom idején –, de nem annyira, hogy ne látta volna tisztán a helyzetét. Irfana pénzben is kifejezhető érték volt neki, ezért gyakorlatilag bárkit elfogadott volna vejéül, ha az lepenget érte ötezer márka lánykérési illetéket.
A hűvösről szabaduló cimboránk pontosan erre alapozta a szerintünk kissé merész elképzelését. Azok után, hogy gyakorlatilag véletlenül ránk bukkant a kafanában, és a sors kegyetlen játéka úgy hozta, hogy rajta felejtse a pillantását Irfanán, hamar kiderült, hogy nekünk, törvénytisztelő állampolgároknak ebben a dologban csak epizódszerep juthat. Irfana ugyanis visszanézett Fahrudinra és dacára a huszonnégy órás apai megfigyelésnek, összemosolyogtak. Lehet, hogy az öreg Ćuftedanagić éppen akkor próbált meg rásózni valamelyik svéd turistára egy négyszemélyes családi dzsezvát, csoda tudja. A bűnbeesés viszont megtörtént, még ha csak így virtuálisan is, mert Fahrudin attól a pillanattól nem velünk, hanem Irfanával foglalkozott.
Fahrudint azért vágták sittre, mert lebukott, amikor a villamosokon farmernadrágokat árult. Ezzel még nem lett volna baj, de a nadrágokkal együtt kis zacskókba porciózott füvet is terített. Két és fél évet kapott jogerősen, de mert ez a dolog nem volt rá nézve túl dicsőségteljes, azt terjesztette, hogy a letartóztatásakor behúzott egyet a zsarunak, és a piti ügyből hivatalos személy elleni testi sértés lett. Tény viszont, hogy a böriben töltött csaknem két teljes év alatt jócskán megváltozott. A régi botlásai többé már nem érdekelték, és mielőtt belehabarodott volna Irfanába, azt fejtegette, hogy a testvéreihez hasonlóan ő is elhagyja az országot és Svédországban próbál szerencsét. Az egyik börtönhaverja állítólag tudott is volna neki segíteni, de attól a bizonyos pillantástól minden megváltozott.
Nem múlt el egy hét, és Fahrudin odáig vitte a bizalmaskodást Irfanával, hogy nyíltan kokettált vele az italpultnál, sőt, amikor mindnyájunk szerelme kivonult a konyhába ratlukért, a cimboránk oda is utána szemtelenkedett. Nem csoda, hogy az öreg Ćuftedanagić mindezt észrevette a falon áthatoló tekintetével, és amikor úgy érezte, Fahrudin túlment a határon, ugyanazzal a csakijával a kezében lépett be a kafanába, amelyet Mehmed paša Sokolović idejéig visszamenőleg több-kevesebb rendszerességgel használtak a felmenői.
A szemünk láttára zajlott le az a jelenet, amelynek végén Fahrudin letette a nagyesküt: még a bajrám előtt kifizet Irfanáért ötezer konvertibilis márka hozományt, pontosabban viszeményt.
Az öreg erre visszavonult, mert pénzéhes kufár volt világ életében, és valószínűleg azt is tudta, ha nem keménykedik, ameddig ezt megteheti, Irfana egyszer csak fogja magát, és szó nélkül lelép valamelyik hozzánk hasonló bekrijával. Fahrudin viszont próbaidős volt, tehát nemcsak az adott szó, hanem a törvény szigora is féken tartotta.
Ezután került sor arra a beszélgetésre a Baščaršiján a díszkútnál, ami előrevetítette a tragikus végkifejletet. Fahurdin fontos közlendőt helyezve kilátásba, összecsődítette az egész társaságot, de csak Zeki, Musa meg én mentünk oda. Fifa annyira megsértődött Irfanára, hogy inkább kiment az Ilidzsára röplabdázni. A cimboránk így hármunknak adta elő a tervét, ami arra épült, hogy ha a farmernadrág plusz fűterítés bizniszből kéne összevakargatnia ötezer márkát, legalább fél évet kéne güriznie. Emiatt, és mert ő sem bízott teljesen Irfanábban – a szépség ugyanis egy bizonyos szint fölött önveszélyes –, valahogy meg kellett sürgetnie a dolgot. Erre momentán két lehetőség kínálkozott: a rablás meg az aknaszedés. A rablást bizonytalannak és bonyolultnak tartotta, maradt az aknaszedés. A böriben azt hallotta, hogy a trotilnak meg minden egyéb robbanóanyagnak nagyon jó az ára, mióta Zenicán intenzíven folyik a fél várost kitevő régi vasmű lebontása. A behozatali ipari robbanóanyag nagyon drága, meg nem is olyan jó, mint a katonai – nem beszélve a bürokratikus macerákról –, ezért a bontást végző cégek emelt áron veszik meg a hatástalanított aknákat. Olyan ez, mint a gombaszedés a Hrasznicán: az ember elviszi a portékáját a piacra, és eladja az árusoknak, akik némi felárral továbbpasszolják. Itt is biztosan erről van szó, de nekünk még a nyomott ár is megéri, merthogy a környékbeli hegyek még mindig tele vannak aknákkal. Föl kell mennünk a Jahorinára, és a régi bobpálya meg az ugrósánc környékén annyi aknát szedhetünk, amennyit akarunk!
Ránéztem Zekire, aztán meg Muszára, de ők csak vakaróztak. Miközben a barátunk a hűvösön csücsült az UNPROFOR elég szépen kiszedte az aknákat a Jahorina környékéről, ami meg ottmaradt, azt szisztematikusan pusztították az őzek és a vaddisznók. Kicsit följebb kellett volna mászni, az Igmanra, ahol a népfelszabadító háború alatt Tito partizán majdnem megfagytak, és most sem túl biztonságos hely. Ott biztosan vannak még aknák, de fölszedésükre még a szépséges Irfana kedvéért sem jó szívvel vállalkoztunk.
Mindezt Fahrudinak is elmondtam, igaz csak virágnyelven, hogy így, meg úgy, letagadva ezt az utolsó, talán legfontosabb mozzanatot, de ő ettől az egésztől valósággal dührohamot kapott. Azt válaszolta – és ebben nagyon igaza volt –, ha továbbra is csak ülünk a seggünkön, és várjuk a jó szerencsét, egy nap arra ébredünk, hogy mi is kínai dzsezvákat polírozunk valamelyik dutyánban, mint az öreg Ćuftedanagić. Lehet, hogy neki ez így pont megfelel, mert az ereiben még ott kering az a jugó nosztalgia, amiről nekünk lövésünk sincsen, mint ahogy a sokat emlegetett szocialista aranykorról sem. Egy szó vagy száz: ha lóvéhoz akarunk jutni, akár Irfanáról, akár másról van szó, ez a soha vissza nem térő alkalom!
Elsörözgettünk, elvitatkozgattunk még egy darabig, aztán Musa otthagyott bennünket, mert a győzködés egy pontján Fahrudin egy füst alatt beszari alakoknak nevezett bennünket. Eztán, ha kelletlenül is, de Zeki meg én beleegyeztünk az aknavadászatba.
Másnap virradat után – hogy minél kevesebben lássanak bennünket – találkoztunk a Latin hídnál és a még teljesen üres reggeli munkásbusszal eldöcögtünk az Igmanig. A hajnali köd még ott csüngött a fák ágain, megnehezítve a botló drótokra emlékeztető pókhálókat, és ez a kép egy pillanatra Fahrudint is megtorpanásra késztette. Nem hoztunk magunkkal mást, csak egy régi JNA-s összecsukható ásót meg egy vadásztőrt, amivel a talajt szándékoztuk megszurkálni az aknák körül. Az igazat megvallva egyikőnk sem hatástalanított még semmilyen robbanószert, de Fahrudin börtönbeli haverja szerint gyerekjáték volt az egész: óvatosan le kell fújni a port a detonátorról, majd vigyázva, nehogy benyomjuk a pöcköt, az egészet megtekerni az óramutatóval ellentétes irányban. Mivel az aknák többségének műanyagból van a külső burka, a menet nem rozsdásodhat, tehát a kitekerése nem okozhat problémát. Aztán a gyutacsot akár el is hajíthatjuk, legfeljebb majd pukkan egyet. A lényeg, hogy a lábunk előtt ott marad majd fél kiló, príma minőségű robbanószer, teljesen ártalmatlanul.
Rövid tájékozódás után találtunk egy fölfelé kanyargó ösvényt, ami bár hosszú ideje járatlannak tűnt, mégis több biztonságot ígért a dzsumbujnál. Mivel a börtönhónapok alatt Fahrudin elveszítette a természetes környezet iránti érzékenységét, és mert Zekinek hirtelen elege lett a teszetoszaságból, átvette a pionír szerepét. Azt mondta, olyan helyre ne lépjünk, ahol tenyérnyi vagy nagyobb helyen száraz a fű, mert az aknára utal. Megindultunk utána, de mert ilyenkor, nyár derekán már mindenütt száraz a fű, ez a tanács nem bizonyult hasznosnak. Vagy félórát vánszorogtunk fölfelé, amikor elfogyott az ösvény. Fahrudin idegesen forgolódott, és pedig már majdnem kimondtam, hogy hagyjuk a francba ezt az egészet, inkább próbáljuk meg holnap zsákutcába terelni és kifosztani valamelyik áruházi pénzszállítót, de Zeki, mint a vadászkutya megállt, és beleszimatolt a levegőbe. Aknaszagot érzek!, – mondta. Eszünkbe sem jutott csípős megjegyzésekkel kommentálni, mert hát végső soron mégiscsak ő volt köztünk a szakértő: az apja a szabad bosnyák hadsereg katonájaként nem egy diverzáns akciót hajtott végre az ostrom alatt, és az ehhez szükséges pokolgépeket otthon eszkábálta össze. Az akkor még pelenkás Zeki trotildarabokkal játszott és ezeket is rágicsálta gumicukor helyett.
Most tehát szimatot fogott, és ennek drámaiságát Fahrudin mélyen átérezte. Hiába edződött meg a zenicai büntető- és javító intézetben, a lába láthatóan remegett, amikor az ösvényről letérő és a kóró felé igyekvő Zeki nyomába próbált taposni. Zeki azt mondta, a kóró errefelé nem őshonos, de valamiért nagyon kedveli az olyan talajt, amely trotillal kerül kapcsolatba. Lehet, hogy az aknánk külső burka egy kicsit megrepedt, mondta, miután megállt és tekintetét a kóró tövéhez cövekelte.
Nem láttunk ott semmit, de ez cseppet sem enyhítette bennünk a feszültséget. Zeki ekkor négykézlábra ereszkedett és apja vadászkésével bökdösni kezdte a talajt a kórószál körül. Nagy kedvem lett volna otthagyni, és a seggemen csúszva leszánkázni az Igman meredélyén, de maradtam, és azt is tisztán érzékeltem, amikor a kés hegye hozzákoppant valamihez. Nem éles hangon, inkább mintha csontnak ütközött volna, csikorogva és recsegve, de jól hallhatóan.
Ránéztem a sápadt Fahrudinra, ő pedig visszanézett énrám. Ha szerette is Irfanát, annak ebben a nézésben egyetlen atomja sem látszott. Talán ha lett volna némi közünk apáink háborújához, ha az ostromot nem kis kölökként, hanem kamaszként éltük volna meg, vagy ha magunk is benne hasaltunk volna azokban a betemetődött lövészárkokban, amelyek körül ezek az aknák rémisztő mementókként sorakoztak, másként fogjuk föl ezt a helyzetet, ám abban a percben minden érzés, vágyódás és ábrándozás megszűnt körülöttünk. Ott álltunk a világ tetején ezzel az aknával, ami ránk förmedt, mintegy jelezve, hogy itt ő az úr, nem pedig a szavakkal fölcicomázott emberi törvény, amelyet bár Fahrudin áthágott egyszer-sokszor, azért mi sem voltunk vele túlságosan jó viszonyban.
Ha már idáig elvergődtünk, valahogy le kellett szüretelnünk ezt a furcsa gyümölcsöt. Nem is biztos, hogy sima taposóakna volt, hanem az a nagyobb, tányér alakú, amelyből egy pálcika ágaskodik, hogy a harckocsi megbillentse. Eszembe jutott az öregem egyik rémmeséje, amikor az egyik bajtársa valami ivászat közben kiment vizelni a senki földjére, és részeg fejjel meglökött egy ilyen, szabad szemmel láthatatlan pálcikát. Csak az egyik veséje maradt meg belőle.
Ez volt az a pillanat, amikor írásban is lemondtunk volna Irfana kegyeiről, ha visszaforgathatjuk az órát addig a pillanatig, amikor még a buszra vártunk. Mindez persze nem vonatkozott az ostoba Zekire, mert mint a zsákmányszerző vadász bökdöste, ropogtatta a leletet, pedig neki aztán semmi érdekeltsége nem volt ebben a dologban. Tény viszont, hogy még mindig az öregjeivel élt, és esélye sem létezett annak, hogy összekaparjon némi lóvét a megpattanásra.
Fahrudin cigarettára gyújtott, és ez nem amiatt az idegesség miatt volt, hogy mindjárt föl fogunk robbanni. Ilyen esetben az embernek nem a pöfékelésen jár az esze. Kettőt szívott a spangliból, aztán rászólt Zekire, hogy adja oda neki a kést.
De a cimboránk nem engedelmeskedetett. Morogva vetette oda, hogy ezt a kényes műveletet nem fogja amatőrökre bízni, pláne, hogy most már biztos: nem valami olcsó, műanyag borítású taposóaknáról, hanem sokkal komolyabb, fémvázas tankelhárítóról van szó. Ha ez beindul, biztosan benne leszünk az esti híradóban, mondta, de Fahrudin ettől sem tért észhez. Azzal vágott vissza, hogy nem kell ez az ócska nagyképűség, bosnyák ember akkor is tud aknát hatástalanítani, ha éjfélkor ugrasztják ki az ágyából, és különben is, az ő ötlete volt ez az egész. Ha találunk másikat, azon már lehet osztozni, de ez az övé és punktum.
Ez a börtönviselt hang már nekem sem tetszett. Közbeszóltam, hogy nyugi, fiúk, nem kell rögtön egymásnak esnünk azért, mert kifogtunk egy nagyhalat, elvégre azt föl is lehet darabolni. Nem értették, mit akarok ezzel. Különben meg úgy tűnt, Zeki meg is sértődött, mert föltápászkodott, és nem törődve azzal, mennyire kényes talajon állunk, odalépett Fahrudin elé, és az orra alá dugta a kést. Tessék, csináld, ha annyira értesz hozzá!, mondta.
Ekkor léptem közéjük, hogy hagyják abba a civakodást, majd én kibányászom a cuccot. Muszáj volt ezt tennem, mert mind a ketten reszkettek az indulattól. Zekit talán az idegesítette, hogy erre a dologra nem jött rá magától is. Az ő szaktudásával egy egész vagyont összekaparva mehetett volna Svédországba, természetesen Irfanával, aki bár valószínűleg egyértelmű célzással nyomatta volna neki a Zabranjeno Pušenje enigmatikus számát, hogy „možes uzeti moje tijelo, ali dušu ne”, a lényegen ez mit sem változtatott. Csakhogy ez a buli Fahrudinnak jutott eszébe, és innentől teljesen igaza volt az elsőséggel.
De más okoskodni, és más egy tankelhárító aknát hatástalanítani. Már az is necces, hogy a port lefújva az ember megtalálja-e a detonátor csonkját vagy sem. Arról nem is beszélve, hogy ez a pokoli eszköz fémből készül, tehát rozsdásodik. Hogyan tudom majd puszta kézzel letekerni a kupakját?
Lehasaltam, és a kés hegyével kapirgálni kezdtem a földet, ott, ahol Zeki már megbontotta. Valami nem stimmelt ezzel az egésszel. Fogalmam sem volt, milyen hangot ad ki egy megbökdösött akna, de abban biztos voltam, hogy nem ilyet. A nap már magasan állt éreztem, ahogy a hátamon végigcsorog az izzadság.
Fahrudin és Zeki egy fa mögé húzódva lesték az ügyeskedésemet. Abban reménykedhettek, ha engem szét is tép az akna, nekik legfeljebb kireped a dobhártyájuk a légnyomástól, de az ugyebár regenerálódik. Odamentem hozzájuk, belevágtam a tőrt a fa törzsébe és azt mondtam: ez nem közönséges akna, hanem valami sokkal nagyobb. Talán egy döglött NATO bomba!, – kapott a szón Fahrudin. Úgy tudta, ezt a környéket annak idején jócskán megszórták bombákkal az amcsik, amiből biztosan maradt néhány a föld alatt. Képzeljük csak el, mennyi pénz jönne ki az egytonnás bunkerrombolóból! Úgy, ahogy van, natúrban lerombolná fél Zenicát, mi pedig nem zörgős öreg Mercikkel, hanem glanc új Audikkal gurulnánk Nyugatra pizzériát meg bureksütödét nyitni. Irfanáról még érintőlegesen sem beszélt senki.
A melegtől már mindhármunknak káprázott a szeme, ezért meg kellett várnunk, hogy a nap lebukjon az Igman mögé. Hűvösben aknát halászni is könnyebb, de hogy addig se múljon hiába az idő, arról fantáziáltunk, mihez kezdünk majd az ölünkbe pottyanó gazdagsággal. Fahrudin kijelentette, semmi kedve ezt a nehezen megszerzett pénzt az öreg Ćuftedanagić bügykös markába helyezni, elvégre Irfana egyedül is eldöntheti, vele megy, vagy megmarad az élete végéig pincérnőnek. Aztán hosszan ragozgattuk a németek pizza- és burekevési szokásait, meg hogy mekkora piaca lehet ennek a terméknek még északabbra, tekintettel az egyre növekvő albán, török és szír konkurenciára.
Már egészen beleéltük magunkat ebbe a helyzetbe, amikor kolompzörgésre lettünk figyelmesek. Azon az ösvényen, vagy inkább mellette, a sűrűben egy posztósapkás öreg terelgette fölfelé a kecskéit. Közömbös volt, mint a sorsukba beletörődő halálraítéltek, mert csak jött és jött, egyre közelebb. Bármelyik pillanatban bekövetkezhetett, hogy valamelyik kecske vagy éppen ő maga rálép egy emberi lábra tervezett robbanószerre, de valamilyen véletlen, vagy a bolondokat vazallusként védő szerencse közbenjárása miatt ez elmaradt. Lélegzetünket visszatartva lestük a fa mögül, mi lesz ezzel a mekegő, kolompoló társasággal, ám amikor a kóróhoz értek, nem bírtuk tovább idegekkel. Mind a hárman előugrottunk és hadonászva kiabáltunk az öregnek, hogy Vissza, vissza!, Egy lépést se tovább, ha kedves az élete! Mindjárt rálép egy föl nem robbant ormótlan NATO bombára! Az öreg lassan felénk fordította a fejét, aztán lenézett a lába elé, és azon a helyen, ahol nem sokkal előbb Zekivel turkáltunk, a bocskora orrával megbolygatta a földet.
Itt aztán nem segített volna a fa törzse, mert ha az a pokoli szerkezet beindul, a fél Igmant letarolja. De nem történt semmi, ha csak azt nem számítjuk ide, hogy az öreg visszakiáltott: Soha nem volt itt bombázás, meg aknásítás! Ezen a helyen állt a téli olimpia pályamunkásainak ideiglenes latrinája. Az építmény fából készült, ezért részint szétkorhadt, részint szétlopkodták, és erre a sorsra jutott a zománcozott pottyantó is, amelybe ő is többször beléhelyezte a becsületét. Csak az alapok maradtak itt, betemetve a föld alatt: néhány jóféle bosnyák tégladarab. Azzal odabiccentett és beterelte a kecskéit a fák közé.
Mit tehettünk ezután? Csak annyit, hogy megállapodtunk: ez, ami ma velünk itt történt, köztünk marad. Később levánszorogtunk az Igmánról, végig a hőségben izzó városon egészen az árnyékos Baščaršijáig. Úgy buktunk be éhen-szomjan Irfanához, ahogy a sivatagi vándor veti be magát az oázisba, miután meggyőződött róla, hogy az mégsem délibáb. Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Irfana kihozta a három kávét a kis dzsezvákban, és mi most először kerültük a pillantását.
A jövőről aznap nem esett szó. De már másnap többen állították, hogy látták Fahrudint, amint a villamosokon farmernadrágot árulgat.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Köszönet a szerző nevében is, átadjuk neki az üzenetet, hátha ez arra inspirálja, hogy további novellákat adjon a Regénytárnak 🙂
Nagyon tetszett, mert ragyogó írás… Másodsorban pedig érzelmi-baráti szálak révén érintett vagyok abban, ami a volt Jugoszláviában történt-történik…
A dőlt betűs kifejezések egyben webes hivatkozások is.