Homestick és Waterson eleget tett a titokzatos főnök óhajának, és meglátogatta Muine Bheag-ben a szebb napokat is látott The Railway House Longue Bárt. Mindketten tudták, vagy ha nem tudták, akkor legalább sejtették, hogy az időpont nem alkalmas épkézláb kocsmai verekedésre, mert az ilyesmit este nyolc előtt semmi nem indokolja. Az ír pubok sosem teljesen üresek, de csak egy harmadrangú hollywoodi filmben történik meg az, hogy a kora délutáni órákban egy ilyen intézmény tele van vendégekkel. Egy-két fanatikus mindig támasztja a pultot, de hogy verekednének az kizárt. Az ilyesmihez hangulat kell, vagy legalább egy jó hurlingmérkőzés, mert akkor bizony elszabadulhatnak az indulatok. Kiváltképp az olyan rangadók idején, mint amilyen a Tipperary–Galway örökrangadó.
Ám amikor a két cimbora a The Railway House Longue Bárba megérkezett, a szóban forgó hurlingmeccs már befejeződött, és az a néhány érdeklődő, aki a közvetítés miatt tért be ide, dolgavégezetten távozott. Nem túlzás azt mondani, hogy abban a pillanatban Homestick és Waterson volt az egyetlen két vendég, ami így, kimondva elég furán hangzik, de attól még tény.
Annyira meglepődtek ezen, hogy fölvont szemöldökkel egymásra néztek. A bajt szimatoló írek szoktak így tenni szerte a világban.
– A leithéid de rud!* – dörmögte Homestick, miközben helyet foglalt az egyik asztalnál, majd miután Waterson is elhelyezkedett, odaintette a pincért. Kieran Hogan abbahagyta a söröspoharak öblögetését, és kiment a pult mögül felvenni a rendelést, bár ez nem volt a szokása. Az ír pubokban a pincér nem mászkál az asztalok között.
A cimborák Guinnesst kértek, a szokásos Paddy whiskyvel, hogy amíg a sör felületén megfelelő keménységűvé érik a hab, legyen mit kortyolgatniuk.
– Látsz valakit, akibe de facto bele lehet kötni? – érdeklődött Homestick, miközben a whiskyspoharát babrálta. Arra gondolt, a háta mögött esetleg ülhet egy ipse, akit befelé jövet nem vettek észre, de amikor Waterson kicsit fölpipiskedve átnézett a válla felett, tagadóan rázta a fejét.
– Egy öreg rákhalász nem sok, annyi vendéget sem látok – mondta. – Így nehéz lesz alibit gyártani.
– Mi lenne, ha megdolgoznánk a kocsmárost? – suttogta Homestick a pult mögé visszatért Hogan felé pislogva. – Te jobbról, én pedig balról, szépen, módszeresen, ahogy a birkákat nyírjuk.
– Más dolog birkát nyírni, és már valakit laposra verni – bölcselkedett Waterson. – Nem beszélve arról, hogy ha megtángáljuk a pincért, ki fogja idehívni a rendőrséget? És az már nem is sima kocsmai verekedés lenne, hanem rablás. Azért pedig éveket adnak a Kilmainham Gaolba**.
Homestick bólogatva hagyta jóvá ezt a végkövetkeztetést, de közben egyre idegesebben pislogott.
– Az emberünk már lehet, hogy el is intézte a montenegróit, mi meg itt ücsörgünk, mint két turista – mondta.
– Hívjuk fel a főnököt! – suttogta Waterson. – Talán tud más megoldást.
– Ez már nem telefontéma! – sziszegte Homestick. – Muszáj lesz rögtönöznünk!
– Hogyan lehet itt rögtönözni? – tárta szét a karját Waterson. – Ehhez képest a Burren*** maga a mozgalmasság!
Homestick erre is csak bólogatott, aztán hirtelen földerült az ábrázata.
– Alkalmazzuk a „magad uram” módszert! – mondta.
– Egészen pontosan mire gondolsz? – hajolt közelebb Waterson, mert attól tartott, a kocsmáros meghallja, miről pusmognak.
– Csupán erre – jelentette ki Homestick, majd az asztal fölött áthajolva akkora pofont kevert le Watersonnak, hogy azt főhelyen lehetett volna mutogatni a dublini Pofonmúzeumban.
A poharakat rendezgető Hogan éppen csak odapillantott, aztán arra gondolva, hogy ezek biztosan skótok, akiknél az ilyesmi kommunikációs metódus, folytatta a megkezdett tevékenységét.
De Waterson kővé dermedt a meglepetéstől.
– Ezt most miért kaptam? – kérdezte a bal arcát tapogatva.
– Ne kérdezz, hanem üss vissza! – rendelkezett Homestick. – Ha nincs kibe belekötni, majd mi verekszünk. Ez is kocsmai verekedés lesz, még ha nem is annyira látványos.
– De… – nyögte Waterson.
– Semmi de! Csapj meg pajtás!
Az olvasó most bizonyára azt gondolja, hogy Waterson szégyenlősen, szinte megcirógatva mosott be egyet Homesticknek, ám ez esetben keserveset téved. Írországban vagyunk, ahol mint köztudott, a hurling a legnagyobb nemzeti őrület. A világ más tájain ezt a sportot nem értik és nem is értékelik, ám itt minden ebből fakad és ide kanyarodik vissza. Az ír lélek fontos építőeleme az, hogy ha felkérnek: adj egy pofont, pajtás, akkor azt a tőlünk telhető legnagyobb odaadással illik teljesíteni. Aki nem így cselekszik, az méltatlan Szent Patrick örökségére, gondoljunk csak újfent a hurlingra, amiben megvan minden ami egy adok-kapokra jellemző. És ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Waterson Galway drukker volt, Homestick pedig Tipperary rajongó, valamint azt, hogy az előbbi nemrég vesztes mérkőzés után hagyta el a pályát – amiről épp az ideérkezésükkor számolt be a pult fölé helyezett és kizárólag sporthíreket mutató televízió – nos , ebben az esetben abszolút érthető, hogy Waterson egy kissé fölemelkedve az ülőhelyéről akkora pofont helyezett el Homestick szőrös ábrázatán, amekkorát csak lehetett.
Hogan ekkor már fölvonta a szemöldökét, és amikor nyugtázta, hogy a két ismeretlen fickó egyértelműen kocsmai verekedésbe bocsátkozott, betette a lejátszóba a The Best of Dubliners CD-t és kiválasztotta a Molly Malone-t. Azért döntött így, mert véleménye szerint sokkal érdekesebb egy emelkedett, lírai hangvételű dalra verekedni, mint mondjuk a The Irish Rower-re. Arra ugyanis nem nagy kunszt, csak követni kell a ritmust. Az embernek nincs más dolga, mint átadni magát ennek a vérpezsdítő módon felemelő érzésnek, és ütni, vágni azt, aki elébe kerül.
Na de a Molly Malone! Arra verekedni művészet! Hogan pedig művész volt a maga módján, még ha a verekedés terén nem is jeleskedett. De aránylag jól festett, vagy legalábbis jobban, mint Hitler, és nem is csak tájképeket. Volt egy YouTube csatornája is, majd’ kétszáz feliratkozóval. Így hát a mobiljával bekapcsolta azt a kis sportkamerát, ami a tévé mellett egy zugban kapott helyet, aztán kivonult az utcára. Úgy volt vele, azok ketten verekedjenek csak kedvükre, utána úgyis megtérítik majd a kárt, vagy ha nem, a felvétel alapján könnyű lesz őket azonosítani. Az ajtó mellett nekitámaszkodott a falnak, és kényelmesen cigarettázva a mobilját babrálta, amikor Fiona és Kercsegi odaértek.
Emlékeztető gyanánt megismételjük az ekkor elhangzott rövid dialógust:
– Kieran Hogan! – kiáltott Fiona meglepetten. – Miért ácsorogsz idekint? Ennyire rosszul megy az üzlet?
– Azt nem mondhatnám – mondta Hogan, miközben az ég felé fújta a füstöt. – De odabent éppen verekedés zajlik, és gondoltam, nem zavarok, amíg be nem fejezik.
A szavait nyomatékosítva az egyik ablak ekkor ripityára törött, és kirepült az utcára egy kartondoboz, ami nagy puffanással a járdára csapódott. Elképedve nézték, hogy hat petárdaként robbanó banánsörös doboz röppent ki belőle.
– Szent Brigid**** ne hagyj el! – kiáltotta Fiona kétségbeesetten. – A banánsöröm!!!
A kipukkadt dobozokból szerteszét fröccsent valami lóhúgyszerű folyadék, amit valóban lehetett akár banánsör is.
Fiona apró keze ökölbe szorult.
– Ez vért kíván! – mondta és bement a kocsmába.
Hogan és Kercsegi rosszat sejtőn egymásra néztek. Írországban kifejezetten rossz ómen az, ha egy nő beavatkozik bárminemű kocsmai verekedésbe, így hát Hogan igyekezett menteni, ami menthető, és kapkodva loholt Fiona után. Kercsegi a kívülálló értetlenségével követte.
A The Railway House Longue Bárban a következő látvány tárult a szemük elé: Waterson hanyatt feküdt a padlón, Homestick pedig rajta ülve módszeresen püfölte. Jobbról és balról váltakozva mérte rá a pofonokat, sohasem esve ki a ritmusból, vagyis nem fordult elő, hogy kettőt kevert le balról és egyet jobbról, vagy éppen fordítva. Körülöttük összetört széket és asztalok maradványai hevertek, meg mindenféle kocsmai zúzalék, de a tévé ép volt, és amikor Hogan odapillantott, boldog megelégedéssel vette észre a kis akciókamera vörös LED lámpáját. Innentől a kár nem is érdekelte, pedig nem mondhatta el, hogy ez a jelenet mindennapos volt az általa vezetett intézményben.
– Melyik agyalágyult volt, aki tönkre tette a csomagomat?! – rikoltotta Fiona a termetéhez képest meglepő energikussággal, miközben magához ragadott egy jóféle ír bükkfából készült széklábat.
Az alibigyártásba mélyedt cimborákat annyira meglepte ez a hang, hogy abbahagyták a megkezdett műveletsort. Már a semmiből előbukkanó kísértetszerű lány is ijesztő lehetett számukra, de amikor fölfedezték mögötte Kercsegit, plezúrosra sminkelt ábrázatukra kiült az iszonyat.
– A montenegrói! – suttogta Waterson, már amennyire ez földagadt ábrázattal lehetséges.
– Nem tudom, hogyan, de megtalált bennünket! – egészítette ki Homestick, aztán mint a ketten fölpattantak, és azon a törött ablakon keresztül, amelyen át nem sokkal korábban a banánsörös csomag kirepült az utcára, szabályos tigrisbukfencekkel kereket oldottak.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
___________
*Azt a nemjóját! (enyhe gael káromkodás)
** Írország leghírhedtebb börtöne Dublinban.
*** Írország legsivárabb vidéke.
**** Írország második legismertebb szentje.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
