Örökre emlékezetes lesz számomra az a nap, amikor bevittek a zárt osztályra.
Ne firtassuk, miért történt mindez – az eseményeknek megvannak a maguk ok-okozati összefüggései –, inkább nézzük meg, mi mindennek álltam elébe ezen az ominózus helyen, és milyen következmények hálójába keveredtem.
A zárt osztály pontosan olyan volt, amilyennek az átlagember egy ilyen helyet olvasmányélményei alapján elképzel: nagy, morc épület, barátságtalan ablakokkal, magasra helyezett kilincsű, ormótlan, kétszárnyú főbejárattal, mögötte pedig a bezártságot lidércnyomássá desztilláló, kísérteties csönddel.
A kapu döngve csapódott be mögöttem, de a visszhang még el sem csöndesült a hosszú, árkádos folyosón, amikor vészjósló módon belém világlott: zárt osztályon vagyok! Ebben pedig nem az osztály volt a rettegést keltő, hanem az, hogy zárt.
A kényszerzubbonyt – mert az lógott rajtam, egészen a hátsó fertályomig – le sem húzták rólam, úgy fektettek be egy pállott matracú, vasvázas ágyra, aminek lábáról valaki tövig lerágta a festéket. Kényelmetlen fekvés esett rajta, hisz a rugók áttüremkedtek a gyér tömésen, és kíméletlen elszántsággal ostromolták a fenekem vágását. Az ápolók belém diktáltak két rózsaszínű tablettát, kicsit szorosabbra vonták a bokámon, meg a csuklómon feszülő bőrszíjakat, és ott hagytak kiszolgáltatva a szobatársak eszelős kíváncsiságának.
Régi igazság, hogy a börtönben nem mindenki gazember, de a zárt osztályon mindenki zárt. Hasztalan nyújtogattam a nyakam, hogy földerítsem, kifélék vesznek körül, csak sejtelmesen imbolygó testeket, mögöttük pedig árnyékként lopakodó, illékony lelkeket – az ablakon kinézve meg, romos, sivár telkeket – láttam.
Egy új környezetben mindig az a túlélés záloga, hogy milyen gyorsan ismerjük meg a velünk egy közösségben létezők titkos jellemvonásait. A zárt osztályon ez hatványozottan működött. Élet-halál kérdése volt, hogy megfejtsem, kicsodák motyognak, dülöngélnek és óbégatnak ebben az áporodott levegőjű teremben, ahová még a nap is félt bekukucskálni.
Rögtön föltűnt, hogy csupa nagytestű, középkorabeli férfiemberről van szó, akik magányos kuglibabákként dülöngéltek önmaguk univerzumában, eközben pedig teljesen ellentmondásos módon arra törekedtek, hogy jó pulykakakasok módjára maguk köré csábítsák a konkurens hallgatóságot. Mindnyájan meggyőződéssel érveltek valaminek az érdekében, vagy valami ellen, közben pedig rétori mozdulatokat téve, szemük sarkából figyelték a hatást. Elég régóta lehettek már idebent, mert úgy tűnt, tökéletesen immunisak egymás mutatványára, ám én kellően riadt és meglepett voltam ahhoz, hogy fölfedezzenek. Egyre többen szálingóztak oda hozzám, s mint egyszemélyes hallgatósághoz, aki leszíjazott mivoltában képtelen a testi-lelki menekülésre, lelkesítő, győzködő vagy éppenséggel fenyegető hangvételű szónoklatokkal traktáltak. Lelkesedésük és hevületük sehogyan sem akart alábbhagyni, pedig már könyörgőre fogtam, hogy ne tegyék ezt velem.
Ki tudja, mi lett volna a végkifejlete ennek a rémes kalandnak, ha az a két rózsaszínű tabletta nem kezd hatni, és nem lendít át az ébrenlét gyötrő valóságából az álom csodás puhaságába. De mielőtt ez bekövetkezett volna, még ahhoz a jelenséghez hasonlóan, amikor a sokáig használt villanykörte a végső kiégése előtt még egyszer, utoljára fölparázslik, nekem is kitisztult a tudatom egy pillanatra. Az eszméletvesztés megsemmisülése előtt, intelligenciám utolsó kristályszemcséivel csalhatatlan magabiztossággal megéreztem, hogy ezek itt körülöttem, mindannyian politikusok.
[Szvétics Hubenár fordítása]
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
