Számos nagy felismerés köszöntött ránk úgy, hogy vajójában már elkésett. Bosszankodtunk, hogy miért nem kopogott be korábban, hiszen végig ott állt az ajtónk előtt. A felhajtóerő nem akkor hozott hasznot, amikor Arkhimédész kimondta, hogy a vízbe mártott testre felfelé irányuló erő hat, a madarak sem a Wright fivérek kedvéért tanulták meg a repülést, és a levegő sem a huszadik század hajnalán vált hirtelen olyan közeggé, amelyen szárnyakkal, propellerekkel, ívelt felületekkel át lehet vágni. A természet kezdettől fogva tudta mindezt, csak az ember nem. És erre nagyon ráfizetett.
Ez az egyik legnyugtalanítóbb gondolat, amely a civilizáció történetéből kiolvasható. Nem az, hogy mennyi mindent nem tudunk, hanem hogy a legfontosabb ismeretek gyakran ott vannak az orrunk előtt. Olyan természetesek, mint a két pont között a legrövidebb út az egyenes. A titok nem egy lezárt szekrényben porosodik, hanem az udvaron hever, csak senki nem hajol le érte, mert nem látszik titoknak.
A tudomány történetében ezért nemcsak a törvények hangsúlyosak, hanem késlekedések is. Hosszú korszakokat ismerünk, amelyekben az emberiség pompás városokat épített, birodalmakat szervezett, templomokat emelt, miközben a természet bizonyos sajátosságait belepte a dudva. A gőz feszítőereje ott sistergett minden üst fölött, de hosszú időnek kellett eltelnie, amíg valaki nem csupán bosszantó fedőemelgetést, hanem munkára fogható hatalmat látott benne. A villám félelmetes égi büntetés volt, mielőtt árammá, vezetékké, kapcsolóvá, fényforrássá szelídült. Az ember sokáig él együtt a csodával, mielőtt fölfedezi a használhatóságát.
Ebből születik az a merész sejtés, hogy talán ma is ilyen korszakban élünk. Lehet, hogy a természetben ma is vannak olyan evidenciák, amelyek nem többek egy esőcseppnél vagy egy árnyék elmozdulásánál, mégis új dimenziókat nyitnának meg, ha egyszer sikerülne őket helyesen kezelni. Nem feltétlenül új természeti törvényekre kell gondolnunk. Talán a törvények már ismertek, csak a nem látjuk a bennük rejlő lehetőségeket. A felhajtóerő sem tette semmissé a gravitációt, csak megmutatta, hogy a gravitáció mellett a közeg is számít. A repülés szintúgy ne tagadta meg a szabadesést, hanem alkut kötött vele. Az emberi találékonyság legszebb pillanatai gyakran nem akkor szikráznak fel, ha legyőzzük a természetet, hanem ha észrevesszük: a természet egyik szabályával ki lehet egyensúlyozni a másikat.
Ilyen szempontból az idő kérdése különösen csábító terület. Az idő önmagában kezelhetetlen, nem olyan, mint egy sínpár, amelyen végiggurulva mindent környezeti jellemzőjét megtapasztalhatunk. Úgy élünk benne, mint hal a vízben, ami ugyebár neki egy közeg. A relativitáselmélet óta tudjuk, hogy az idő nem az a háttér, amelynek sokáig hittük. Nem egy falióra ketyeg a mindenség közepén. A mozgás és a gravitáció befolyásolja a múlását; az óra másképp jár, ha nagy sebességgel mozog, és másképp, ha erős gravitációs térben van. Ez már önmagában olyan felismerés, amely néhány évszázaddal korábban szinte misztikának hangzott volna.
Ebből a nézőpontból teljesen érthető az a csábító gondolat, hogy ha a mozgás gyorsítása lassíthatja az időt, akkor vajon a mozgás végletes redukálása nem vezethet-e az idő sajátos megállításához? Ha volna valamiféle kozmikus kiindulópont, egy abszolút origó, amelyhez képest minden mozgás mérhető, és ha valamit ehhez képest tökéletes nyugalomba lehetne hozni, vajon nem érnénk-e el vele az idő határát? Nem volna-e ez olyan, mint amikor a folyó sodrásából kievickélünk egy nyugodt kikötőbe?
A mai fizika óvatosan bánna ezzel a hipotézissel. Az ősrobbanás nem úgy kiindulópont, ahogy a térképen a bejelölt kezdőállomás, inkább maga a tér és idő korai, sűrű, forró állapota, amelyből a tér tágulása elindult. Nincs egyszerű, kitüntetett kozmikus pihenőszék, amelyre leülve kijelenthetnénk: most abszolút nyugalomban vagyunk. A nyugalom mindig valamihez képest nyugalom, és az idő nem pusztán attól múlik, hogy egy test mennyire siet a többiekhez viszonyítva.
De a felvetés nem veszíti el az erejét attól, hogy szó szerint nem lehet igaz. Sőt, éppen itt válik érdekessé. Mert nem biztos, hogy a gondolat legfontosabb része az „idő megállítása”, lehet, hogy a lényeg az a kérdés, amely mögötte mocorog: vannak-e az idő szerkezetében olyan gyakorlati lehetőségek, amelyeket ma még éppúgy nem veszünk észre, ahogy néhány évtizeddel ezelőtt mér nem ismertük fel a repülés technikailag használható módszerét? Nem az időgép ponyvaregényes változatára kell gondolni, hanem finomabb kapcsolatokra: mozgás, energia, gravitáció, információ és idő olyan összefüggéseire, amelyekből egyszer talán újfajta mérés, kommunikáció, számítás vagy anyagkezelés születhet.
Az emberiség hajlamos azt hinni, hogy a tudása már majdnem teljes, de a jövő embere talán mosolyogni fog azon, hogy mi még külön kezeltük az időt, az információt, a gravitációt és a teret, az anyagot és a mozgást. Számára talán magától értetődő fogások lesznek azok a tények, amelyek nekünk ma a lehetetlenség határán állnak.
És ki tudja: lehet, hogy a következő nagy evidencia már itt van körülöttünk. Benne van az óráink járásában, az atomok rezgésében, a fény útjában, a testek zuhanásában, a csillagok távolodásában. Naponta elmegyünk mellette, mint egy kút mellett, amelyről azt hisszük, csak dísz, pedig mélyén átjáró nyílik egy új tengerhez. Megtudjuk majd, ha kavicsot dobunk bele.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
