Mintha a végítélet napja köszöntött volna rájuk, a 19-es számú házat renováló kőművesek letették a fándlit, és agyonhasznált, kifakult bábokként csüngtek az állványzat rúdjain. Alattuk, a kiskocsit vonszoló postást teljesen váratlanul megállította özvegy Pribékné, és nyájasan megkérdezte, mit szól ahhoz, hogy az éjjel Mandzák Cuncit megbecstelenítették. A postás megborzongott, és úgy vitte tovább a megszerzett tudást, mint valami levakarhatatlan átkot. Nem sokkal később már erről beszéltek a kukában turkáló hajléktalanok, és ezen elmélkedett a harmadikon kávézni készülő fiatal grafikus. Kényelmes élete volt, akkor és annyit dolgozott, amikor és amennyi akart. De ezen a napon valahogy nem akaródzott neki gép elé ülni. Sokáig ácsorgott az ablaknál, megmagyarázhatatlan érdeklődéssel bámulva a szemben lévő állványzaton tétlenkedő munkásokat. Ilyen távolságból is látta rajtuk a szomorúságot, és rokonléleknek érezte őket. Már majdnem belekortyolt a kávéjába, hogy elűzze magától a rossz érzést, amikor – mint a kiéhezett szerető –, hátulról rávetette magát Mandzák Cunci megbecstelenítésének letaglózó híre.
Egy ilyen attakra sehol, senki nincs felkészülve. Az ember gyanútlanul ácsorog a járdaszigeten, közömbös képpel várja a villamost, aztán eszébe jut, hogy Mandzák Cuncit mekkora baj érte, és az önmegsemmisítő keserűség érzésétől hajtva az érkező szerelvény elé veti magát. Vagy, ha nem veti, akkor elébe szédül, nem tudni, melyik a jobb. Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban valaki megragadja a vállát, és szinte szabadkozva visszaállítja a lábára. Pardon hölgyem, mondja, úgy láttam, meg tetszett szédülni. Hát persze, hiszen Mandzák Cunci…, kezd magyarázkodni, de a kifejezetten jóképű, negyvenes férfi már bólogat is, hogy igen, képben van, és nem is tud mit szólni a felháborodástól, ám ha már így összehozta őket a sors, talán megihatnának egy kávét valahol a közelben. Mi sem természetesebb, mondja erre, pedig nem szokása idegenekkel ismerkedni, de hát ez a Mandzák Cunci-féle eset annyira felkavaró, hogy jó lenne olyas valakivel is kibeszélni, akihez szemernyi köze sincsen.
A jóképű negyvenes úr természetesen megadja a telefonszámát, hogy ha bármi történne, már úgy értve, hogy ha éjjel őt is, na, szóval, ha olyan veszély fenyegetné, ami elől szegény Mandzák Cunci képtelen volt elmenekülni, akkor csörrenjen rá, és magával hozza az egész TEK-et. Ezen mindketten kacagnak, amivel magukra irányítják a pincérnő figyelmét. Rosszul sminkelt, húsz és harminc közötti lány, nyakánál a blúz alól, mint valami szőlőindák kitüremkednek a tetoválása nyúlványai. Idegesíti a vendégek jókedve, mert neki is volt már ilyen mandzákcuncis élménye. Igaz, hogy őt nem becstelenítették meg, de nem sok hiányzott, és a trauma az mindig, mindenütt trauma. Odacsapja elébük a kávét, hogy csak úgy zörög az eszcájg, és a borravalóra is rekedten mondja, hogy köszönöm. Van a táskájában egy paprikaspray, zárás után majd mellécsúsztat egy kést is, biztos, ami biztos. A forgalom ma érthető okokból kisebb az átlagosnál, aki teheti, otthon ücsörög, és lesi a híreket.
Csakhogy a média továbbra is hallgat. Mintha a kormánynak elemi érdeke fűződne ahhoz, hogy ne vetüljön fény erre a gaztettre, amiből csak egy dologra lehet következtetni: az a féreg, aki Mandzák Cuncit megbecstelenítette, minden bizonnyal magas beosztású, ismert közéleti szereplő.
Mindig az a mocskos politika, mondogatják a körzeti orvosnál várakozók. Az, hogy kinek mi, hol és miért fáj, ma eltörpül Mandzák Cunci hányattatása mellett. Suttognak, morognak, ám ebből az egybefolyt, tagolatlan szövegmasszából semmi nem hallatszódik be a fehér ajtóval elválasztott rendelőbe, ahol a kékre borotvált doktor a vele szemben ülő beteg arcáról azt olvassa le, hogy annak régóta meglévő keringési panaszait valami új, pszichoszomatikus terheltség is súlyosbítja. Jobb híján azt mondja rá: a Mandzák Cunci szindróma.
A beteg nem sokkal ezután kilép a rendelőből, és gyér haját hátrasimítva fölnéz az égre, ahol a szemfájdítóan kék búra részecskéi között apró, láthatatlan porszemként vándorol a Nemzetközi Űrállomás. Fedélzetén egy orosz, egy amerikai és egy vietnámi űrhajós a napi rutinjait végzi, de most, mintha egy ismeretlen kozmikus erő okozná, kérdőn egymásra néznek. Tisztán hallják, hogy a kabinajtót kívülről vasmarokkal feszegeti a Nyolcadik utas a halál elpusztíthatatlan alienje, de az is lehet, hogy csak egy embertelen gaztett égig hatoló híre, mindenesetre reménykednek, hogy csupán az éjszakai rémület tört rájuk így, kollektíve. Ám ott fent a világosság meg a sötétség olyan gyorsan váltogatja egymást, hogy ez a fenyegetés újból és újból a nyakukba szakad.
Rátapadnak az ablakokra, és nézik az alattuk ormótlan futball labdaként guruló bolygót, ahol egyre nagyobb területet hódít meg az a fertőzés, amely lüktető, doboló lázként azt közvetíti a mindenségnek, hogy a múlt éjszaka Mandzák Cuncit megbecstelenítették.
De vajon ki az a Mandzák Cunci?
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Szellemes és szórakoztató. Jó kedvet hozott ebbe a hideg télies időbe.