Mese a szegény emberről és a vakondról

154 olvasó

Egyszer volt, hol nem volt – már ahogy az egy igazi mesében illik -, volt egyszer egy szegény ember. Persze nem csak egy volt, mert mióta világ a világ, valahogy úgy jött ki, hogy mindig a szegényből volt több, a gazdagból kevesebb, de most nem erről lesz szó. Az egy másik mese. A mi emberünkben nem volt semmi különös.  Se szebb nem volt, se csúnyább, se lustább, se szorgalmasabb, se okosabb, se butább, mint a többi hozzá hasonló. Élte a maga kis életét, művelte a kertjét, feleség is került a házba, dolgozgattak napestig.

Egyszer lagziba voltak hivatalosak a szomszéd faluba. Hej, volt ám izgalom, készülődés, mindenki tudta a környéken a nagy hírt. El is mentek, csak úgy porzott utánuk az út. Jól érezték magukat, minden földi jótól roskadozott az asztal, patakokban folyt a sárga lé, húzták a zenészek a vérpezsdítő talpalávalót. De minden jónak eljön egyszer a vége, négy nap múlva felkerekedett a szegény ember párjával együtt, és hazamentek.

Hej, amikor meglátták a szépen gondozott, takaros kis kertjüket, ugyan elcsodálkoztak! Az asszony ríni kezdett, hullt a szeméből a könny, mint a zápor, férjura meg földhöz csapta az ünnepi kalapját. Az egész kert egy merő vakondtúrás volt! Nem hagyott meg egyetlen palántát se, a virágok, de még a gyengébb facsemeték is elfonnyadva hevertek a földön. Gyökerestül ásta ki őket a bundás hívatlan föld alatt szorgalmatoskodó kis jószág. Összegyűlt a szomszédság, mindenkinek volt ám valami hasznos ötlete, egymás szavába vágva, majd egymásnak esve kiabálták a jobbnál jobb ötleteket.

Könnyen beszéltek, mert hogy el ne felejtsem, csak a mi szegény emberünk földjét pocsékolták meg, a többit valami úton módon, de elkerülték. A legközelebbi telekgazda bajuszát húzkodva osztotta az észt, hogy bizony, ha egyszer bejutott ez a jószág, hiába minden furfang, mindig lesz utánpótlás, nincs mit tenni ellene.

A többiek lehurrogták rögvest, hogy ne mondjon már ilyet, mindenre van gyógyír. Elpusztítani nem lehet, csak innen kell elűzni – ebben aztán meg is állapodtak. Közben a vakondok meg hol itt bukkant fel, hol ott. Nem állta útját még a kerítés se. A férfiak összeültek a tornácon, bor került az asztalra, pipafüst gomolygott, a kisírt szemű asszonyka pogácsát sütött, mert az illemről azért nem feledkezett meg a nagy bánat közepette se. Egymás után kerültek elő a régi és új módszerek. Ki is próbálták elsőnek , hogy ha a petróba mártott ruhát ledugják a vakond járatába, kiűzi-e a szag?

Feszülten figyelték, de csak az lett, hogy más utat keresett magának a rafinált állat. A sógor – katonaviselt ember – üvegszilánkokat és rozsdás borotvapengéket ásott le ide-oda, csak úgy találomra. Bizony, nem sok értelme volt, betemette, kikerülte, magában tán nevetett is rajta a vakondok.
Teltek-múltak a napok, egyre kevesebben jöttek a szegény emberhez, hogy valami segítséget nyújtsanak. A kert meg úgy nézett ki, mintha valami csoda jószág épített volna rajta sok-sok földpiramist. A szegény ember meg csak bucsálódott, törte a fejét, nem volt már se éjjele, se nappala.

Egyszer aztán fogott egy ásót, és hirtelen-váratlan alányúlva a munkálkodó vakondnak, szép magas ívben áthajította a szomszéd kertjébe. Pocsékoljon ott, ne nála. Megnyugodva ült le, töltött magának egy kis kis csosza pálinkát, de megkeseredett szájában a jó szilvórium.  Mert jó-jó, nála majd újra kivirul a kert, rendbe hozza ő a saját portáját, abban nem lesz hiba. De a szomszéd is elüldözi, hisz nem tűrheti, hogy az ő munkája pocsékba menjen, ezt meg nem is lehet neki felróni, hisz mindenkinek fontos a magáé.

A vakond onnan is tovább megy, aztán a másik helyen se lesz maradása, vándorol tovább.

De hová?

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft