– Sünt kér tarajos gombával és pokádlival – fordította a tolmács.
A pincér elsápadt.
– Bo… bocsánat, de ezt meg kell beszélnem a főnökömmel – motyogta és zavart meghajlással eltávolodott az asztaltól, amelynél a Mbene Köztársaság frissen kinevezett nagykövete széles mosollyal várta, hogy kiszolgálják.
Kovács, a főpincér harminc éve szolgált a Royalban, de ilyet még nem hallott.
– Ez skandalum – suttogta.– Maradjon itt, és tartsa a frontot, szólok az igazgató úrnak!
Az igazgató a hatodikon berendezett pazar kilátású irodájában közömbös arccal fogadta Kovácsot.
– Pontosan tudom, hogy ez a tétel nem szerepel az étlapon – mérgelődött –, de ha a vendég ezt kér, akkor félre kell tenni az előítéleteket. Lényeg a diszkréció. Ugye, érti, mire gondolok?
Kovács nyelt egy szárazat, aztán bólintott és katonásan sarkon fordult.
Nem sokkal később, Lacika, a Royal segédkuktája reszkető kezű nyugdíjas néninek öltözve megjelent a sarki piacon és vásárolt egy csomag valódi, őstermelői pokádlit.
