Napnyugati bölcsek

Szépen csendben, mondhatni a fű alatt az EU-ban arra készülődnek, hogy „kommunikációs irányelveket” fogadjanak el a karácsony szó használata és az olyan, egyértelműen keresztény nevek ellen, mint például a Mária. Az erről szóló hírre az Origó kínálatában bukkantam rá, csatolom, érdemes az egészet elolvasni.

Szóval a modern, toleráns Nyugat-Európának nem kellenek az olyan keresztény sallangok, mint amilyen a karácsony. Lesz helyette „téli ünnep”, a Mária és a többi, bibliai ihletésű név helyett pedig jönnek majd az arabok. Gondolom, az elkényelmesedett, elpuhult ottani lakosság választóképes többsége ezt ellenkezés nélkül elfogadja, mert nem akar kirekesztőnek, fasisztának, vagy ahogy arrafelé gyakran emlegetik, „orbánistának” látszani. A kisebbség pedig éppen úgy meghúzza magát, ahogy a múlt század harmincas éveiben is, amikor nem értett egyet az utcákon masírozó barnaingesek célkitűzéseivel. A jóemberkedő többség számára az lehet a legnyomósabb érv arra, hogy nem kell ezt mellre szívni: ez „csak” egy irányelv, nem pedig törvény.

Nem akarok szintaktikai és szemiotikai elemzésekbe bonyolódni, de mindannyian tudjuk, hogy ezek a hatalom részéről megfogalmazott irányelvek a történelem kezdete óta arra ösztönözték a könnyen csürhévé váló istenadta népet, hogy leszámoljon azokkal, akik nem jól értelmezték az irányt, vagy attól akár csak egy hajszálnyira is eltértek. Az EU-ban megfogalmazott és közzétett irányelv a gyakorlatban olyan, mint Dzsingisz kán törvényei: aki megszegte őket, fertelmes kínhalállal lakolt. Természetesen ma (még) nincs ilyen retorzió, mindössze kiközösítik az embert, elbocsátják a munkahelyéről, megalázzák, megszégyenítik, egyszóval olyan helyzetbe hozzák, hogy a végén magányos páriaként önkezével vet majd véget az életének.

Röviden összegezve minderre azt lehet mondani: kész horror, ami jelenleg az EU-ban történik. A választott vezetők egy általuk fantáziált valóságot követve a rájuk bízott hatalmat arra használják fel, hogy végleg leszámoljanak a régi világgal. Az öreg kontinens nyugati felén például kihalóban van a kereszténység. A középkori katedrálisok üresen konganak, a vidéki templomokat sorra lebontogatják vagy átalakítják régiségboltoknak, miközben a mecsetek száma egyre nő, és ezek nem csupán dísznek épülnek, hanem valódi imaházak, népes közösséggel, amelyet rátermett, bölcs és határozott imámok terelgetnek az általuk helyesnek vélt úton.

Az elkényelmesedett és a globalizáció végtelen árukínálatába beleszédült, egykor volt nyugati keresztények erről az útról már letértek. Mint amikor a sivatagon átvezető ösvényről egy karaván lekanyarodik, és a szabadságra hivatkozva nekivág a nagy semminek. Ez a kép jellemző most ránk, európaiakra: az iszlám kitartóan és kellő határozottsággal halad az évszázadok óta taposott ösvényen, mi pedig a tágas és kietlen ürességben kergetjük a délibábokat.

Ha mindez csak tőlünk nyugatra történne, és mint jelenség vagy mint járvány megállna a határainknál, talán még viszonylagos biztonságot élvezhetnénk, de mint tudjuk, sem a jelenség, sem a járvány nem áll meg az országmezsgyénél. Nálunk is sokan vannak, akiknek ez tetszik, mert a szabadságból a rengeteg is kevés, a kötelességből pedig a kevés is rengeteg. Ilyenek vagyunk mi, emberek, pontosabban: egykor volt keresztények, akik ha nem is járunk olyan gyakran templomba, mint a muzulmánok, a kulturális hagyományainkhoz azért erősen ragaszkodunk. És nem is vagyunk szabadon bóklászó, szélnek eresztett csürhe, mert van vezetőnk, aki a hierarchia csúcsán trónol. A szétszabdalt, ezernyi szektára és sok tucat irányzatra tagozódott kereszténységből a legnagyobb, legnépesebb részre, a katolikus vallásra gondolok, amelynek ugyebár megvan a maga csúcsvezetője. Nagyon érdekelne, ő miként fogadja majd azt, ha a napnyugati bölcsek kirúgják alóla a sámlit, és ott marad a nyájával, ahol a part szakad. Mert ha ez ellen az őrület ellen a pápa őméltósága nem bocsát ki legalább egy enciklikát, akkor Európa nyugati részét harc nélkül átadja az ellenségeinek.

Nagy tévedés ugyanis, hogy nekünk, keresztényeknek mindent és mindenkit szeretnünk kell. Fogadd be az ellenségeidet, és tartsd oda nekik, amid van, közben pedig mosolyogj – mintha ez lenne az egyetlen gyakorlatban lévő pápai intelem. Nehogy megbántsuk azokat, akik ránk rúgják az ajtót és körülnéznek a szobában, hogy ha majd a helyünkre költöznek, elég tágas lesz-e nekik a hely. Szabaduljunk meg hát a karácsonytól, a Mária névtől (a névadási statisztikák szerint ettől már irányelvek nélkül is megszabadultunk), meg mindentől, ami keresztény. Aztán majdcsak lesz valahogy. Működjön a közösségi média, sok legyen a lájk, a követő, és hozza a rendelt cuccot az Amazon. Úgy tűnik, az üdvözüléshez ez is elég.