Nőnap, nemzetközileg

2017-03-07
1.1K olvasó
A „nemzetközi” jelző azért egy kicsit hivalkodónak tűnik, mert – bár hivatalos adat nem áll rendelkezésemre – azért szerintem rengeteg népnek dunsztja sincs, hogy ilyenkor a nőket esetleg felköszöntsék, virággal és bonbonnal árasszák el. Mondjuk azért nem, mert nem tudják, hogy van ilyen. Élik a maguk életét, és vagy van megbecsülés, vagy nincs, vagy úgy középarányosan. Mondjuk a bantuknál.

Nálunk persze van. Mármint nőnap. Nem mióta világ a világ, és szó ne essék a régi görögökről, mert annyira azért ne forgassuk vissza az idő kerekét. Sok évszám kering ennek a napnak az örvén, 1857-től ívelve 1917-en át 1948-ig, de ez már mind történelem. Kis hazánk némi késéssel – felsorolt dátumok közül az utolsó –, de annál nagyobb erőbedobással kezdte ünnepelni eme szent napon a lányokat, asszonyokat. Évtizedeken keresztül ez inkább munkahelyi ünnep volt, készültek is rá keményen. Megvolt a díszbeszéd, szendvicsek punnyadt uborkával, némi itóka. A nők könnyes szemmel ültek vagy álltak, ez attól függött, hogy mi volt a helyszín. Iroda, műhely, tsz. Sokféle munkahely, sokféle női munka – jog a munkához! Clara Zetkin nevét sokat emlegették, akkoriban anno lelkesen. Vagy kevésbé lelkesen. Aztán ott volt az obligát, vagyis kötelező ajándék. A beszéd után. Ahol elmondták, hogy egyenjogúság /éljen!/, és az erős nők, akik a munka frontján meg otthon is keményen helytállva /éljen!/, mégis megőrizve a bájt és a kellemet /hurrá!/. Tojás és/vagy csoki likőr, kis kontyalávaló, jobb helyeken habzóbor, még jobb helyeken pezsgő. Csak egy nyalintásnyi, huncut kacsintás a főnöktől, aki persze férfi. Humorosnak szánt beszólások, kicsit pikáns viccecskék, ez még belefért. Éppen hogy.

Az ajándék elég necces ügy volt. A virág még hagyján, valami tavaszi, valami olcsó, esetleg összecérnázott hóvirág, hogy kijöjjön a keretből. Vagy szegfű, tucat után árengedmény. De az ajándék! Mert ugye az kell, valami maradandó, emlékezetes. Most személyeskedni fogok, az emlékeim között élesen megmaradó ötletes ajándékok között. Amit kaptunk, a dolgozóban.

Három konyhatörlő, celofánban. Kockás, piros, kék, zöld. Tucatnyiunk kezében zörgött percekig, míg sikerült a ridikül mélyére süllyeszteni. Aki nem bírta visszatartani a nevetését, kisurrant a mosdóba, és a hámló vakolatnak támaszkodva röhögött az egyenjogúságon és a stílszerű mellékleten, lásd konyhatörlő. A következő évben vágódeszka volt, két fakanállal. Nem mertünk egymásra nézni, mégis kirobbant a spontán vihánc, s elsöpörte az addigi meghatottsággal vegyített ünnepies hangulatot. Aztán az asszonyok hamar elmentek, mert ugye igyekezni kellett a gyerekért a bölcsibe meg az óvodába, meg bevásárolni, és az otthoni munka se végezte el saját magát, úgy önerőből.

A teremtés koronái még maradtak azért egy kicsit ünnepelgeti, mert még maradt az üveg alján, meg Józsi bá hozott be egy demizson házi páleszt. Egyszer van egy évben nőnap, hát erre inni kell!

Persze az utóbbi évtizedekben gyökeresen megváltozott ez az egész. Mondjuk munkahelyileg. Ahol a nők vannak többségben – s hol nem? – az a pár kószáló férfi nehezen tud ünnepi hangulatot varázsolni. A politikát hagyjuk, de azért ott van egy kis mocorgás, virágügyileg, forgalmas sarkokon, áruházak közelében adogatva a gyanútlanul arra járó hölgyeknek. A boltok is reklámozzák magukat, az első ötven szerencsés tulipánnal távozhat március 8-án. Éljen!

Azért inkább családi eseménnyé fajult ez a nőnapi hacacáré, valljuk meg őszintén. Most vessük vizsgálat tárgyául az ajándékokat, mert mint fentebb már jeleztem, azért ez sarkalatos pont.

A virág ugye holnapra elhervad, feje lekókad, hetek óta hűtőben vár türelmesen, de persze kell, vörös rózsa vagy valami egzotikus, ne mondhassa otthon asszonypajtás, hogy neki már nem is jár. Bonbon elfogy, férfiak besegítenek, úgyis fogyókúrázik minden nő, itt a tavasz, nincs egy rongya se, amit felvehet.

Szóval kéne valami maradandó. Per pillanat kedvencem az alkalmilag árleszállított felmosó vödör és az akku sövénynyíró. Az automata hajgöndörítő vagy a hajegyenesítő kefe se rossz ötletileg, de a villanófényes szőrtelenítő és a szemránckrém azért nem annyira tuti.

Ami mindent visz, csak 8-án: néhány benzinkútnál nuku önkiszolgálás, meglepetésként a hölgytankolókat kiszolgálják, és ráadásul meglepi is lesz. Én meg pont tegnap tankoltam. Önkezűleg.  Mert mindig ez a kapkodás, a rohanás, ahelyett hogy szépen kivártam volna a sorom. Na, majd legközelebb. Nőnapkor.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

3 Comments Leave a Reply

  1. Ismét visszahoztál valamit abból a hangulatból, amit sosem tudtam igazán megérteni. Egy nagy vállalatnál ünnepeltük a nőnapot, amikor jöttek a fiú kollégák, és kérték segítsünk nekik megszökni erről a vállalati buliról, mert a NŐ őket otthon várja. Valamennyien igyekeztünk segíteni ennek a két fickónak és titokban reméltük, hogy a mi férjeink is hasonlóképp igyekeznek majd haza! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL