Periklész sokáig egészen jól megvolt az athéniakkal, azok meg ővele, ami már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, mert az athéni nép nem arról volt híres, hogy nagy benne a béketűrés. Ha valaki túlságosan kiemelkedett közülük, azt előbb körültapsolták, aztán körülgyanúsították, végül pedig körülbelül elkergették.
Periklész akkoriban lépett színre, amikor Athénnak már volt ugyan múltja, tengere, népe, piaca és elegendő mennyiségű halállal végződő politikai vitája, de valahogy mégsem nézett ki úgy, mint a világ közepe. Inkább úgy festett, mint egy tehetséges, de kissé szertelen ifjú, aki előtt nagy jövő áll, csak előbb rá kellene szólni, hogy fésülködjön meg.
Aki Athénból nagyvárost akart csinálni, annak ezt szem előtt kellett tartania. Periklész ezért márványban gondolkodott, oszlopcsarnokban, templomban, kikötőben, szoborban, színházban, csupa olyasmiben, amelyre az ember nemcsak ránéz, hanem kicsit meg is hunyászkodik előtte.
Így kezdődött az Akropolisz nagy felvirágoztatása.
Athén épült, szépült, ragyogott, az oszlopok emelkedtek, a templomok fehéren világítottak, a mesterek faragtak, mértek, igazítottak, a város pedig lassan olyan lett, hogy még az ellenségei is kénytelenek voltak elismerni: ez azért már valami.
Az athéniak kezdetben ennek örültek. Ép elméjű ember ugyanis szívesen lakik olyan városban, amelyet mások irigyelnek. Jó érzés reggel úgy kimenni az Agorára, hogy az ember mögött ott magasodik a civilizáció. A hal is másképp büdösödik egy világhatalom árnyékában.
Aztán az öröm lassan kétellyé alakult, a kétely pedig, mint tudjuk, a közéleti rosszindulat első udvarias formája.
Az athéniak számolgatni kezdték, mennyi márvány kellett ehhez az egészhez, hány szobrász dolgozott rajta, hány kőfaragó, hány vállalkozó, hány alvállalkozó, hány unokatestvér, hány olyan ember, aki tegnap még egy szamáristálló mögött üldögélt, ma pedig már közbeszerzési szakértőként mutogatott az ég felé.
Az is hamar elterjedt, hogy Periklész nem akárkiknek osztotta ki a megbízásokat. Kifejezetten azokat favorizálta, akiket gyerekkora óta ismert.
Ez volt a baj, mert a haverok meggazdagodtak. Az nem számított, hogy a város koszfészekből metropolisszá bővült, és az sem, hogy mindez drága volt. A nép az ilyesmit néha még elviseli, főleg ha ünnepnapon ingyen lehet előtte vonulni. De az, hogy egyeseknek feltűnően jól ment, már tűrhetetlen. A kőfaragó, aki korábban repedt korsóból itta a bort, egyszer csak saját korsókereskedést nyitott. A márványbeszállító, akinek régebben a szamara is hitelbe bőgött, palotát vett az Agora mellett. Athénban ennél kevesebb is elég volt egy politikai fordulathoz.
Periklész persze sok mindent mondhatott volna erre, de nem igazán értett a kommunikáció művészetéhez. Még a legnagyobb eredményeit sem tudta eladni a népnek, ezt a haveri gazdagodást pedig végképp nem. Mondhatta volna, hogy a történelem nem azt fogja kérdezni, melyik kőfaragó vett új kecskét, hanem azt, hogy Athén hagyott-e maga után valamit, amire ezer év múlva is felnéznek, de az efféle érveknek van egy nagy hibájuk: csak később igazolódnak. Csakhogy Periklész ezt sem mondta.
Az athéniak tehát megelégelték Periklészt. Támadták, gúnyolták, végül félretették, megbírságolták, és egy időre elvették tőle azt, amit addig magától értetődően rábíztak: a város vezetését. Az athéni nép úgy érezte, visszavette a várost attól az embertől, aki eddig rajta uralkodott. Ez volt a demokrácia egyik legszebb pillanata: mindenki egyenlő lett, főleg lefelé mutató irányban.
A városban rövid ideig jókedv uralkodott. Az Akropolisz továbbra is ott ragyogott a magasban, de most már erkölcsileg helyesebb volt ránézni, mert nem állt mellette a gyűlölt Periklész. Az athéniak élvezték, hogy megszabadultak attól az embertől, akit hirtelen a demokrácia veszélyeztetőjének kezdtek nevezni. Végre nem kellett naponta szembesülniük azzal, hogy valaki hosszabb távban gondolkodik.
A baj csak az volt, hogy jött a háború és vele együtt a félelem és a válság. A nép a város falai mögé szorult, és megpróbált berendezkedni a nyomorúságra, ami persze képtelenség. Az a sok kiváló közéleti megnyilvánulás, amely békeidőben szépen virágzik, bajban rettenetesen büdösnek bizonyul.
Ekkor az athéniaknak eszükbe jutott Periklész. Ez a népek egyik visszatérő szokása: előbb félretolják azokat, akik értenek valamihez, aztán amikor a hozzá nem értés következményei beérnek, sürgősen keresni kezdik őket. Ilyenkor a korábban gyanús emberből hirtelen tapasztalt államférfi lesz, a lenézett óvatosságból bölcsesség, a hosszú távú gondolkodásból nemzeti minimum. Csak az a kellemetlen, hogy a történelem nem mindig várja meg, amíg a nép kijózanodik.
Periklészt visszahívták, ő pedig jött, és ez a legszomorúbb része az egész történetnek. Mert Periklész bár visszatért, a baj akkora volt, hogy már nem tudott segíteni. Nem azért, mert elfogyott belőle a bölcsesség, hanem mert vannak helyzetek, amikor a józan ész már nem elég.
Athén tehát megroppant, és ezen az áron megértette, hogy a várost nemcsak az ellenség tudja tönkretenni, hanem a saját ostobasága is. Ha például erkölcsi felháborodásnak álcázza az irigységet, közpénzügyi éberségnek a kicsinyességet, és népakaratnak a hatalomvágyat, lényegében megássa a saját sírját.
De félreértés ne essék: Periklész esete nem arról szól, hogy a hatalom mindig ártatlan, és nem is arról, hogy a nagy építkezések körül sosem sündörögnek gyanús alakok, mert ilyen állítást csak az tenne, aki még nem látott se építkezést, se gyanús alakot. A tanulság ebből a példából az, hogy egy népnek tudnia kell különbséget tenni a hiba és a nagyság, a számla és a mű, az irigység és az igazság között. Mert ha nem tud, akkor Periklész hiába jön vissza.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
