Mint köztudott, 1977 nyarán egy Jerry R. Ehman nevű kutató a SETI program keretében tanulmányozta az űrt egy rádióteleszkóppal, és miután hosszú időn keresztül semmi érdekesen nem talált, augusztus 15-én váratlanul fogott egy 72 másodpercig tart érdekes jelzést, ami annyira furcsa volt és megmagyarázhatatlan, hogy akár földönkívüli civilizációtól is származhatott. A rádióhullám-villanás azért kapta a Wow nevet, mert Ehman a kinyomtatott jelsorozat mellé széljegyzetként az angol „Wow!” (Hűha!) felkiáltást írta döbbenetében.
A tudósvilág közel ötven éve nem tud mit kezdeni ezzel az anomáliával, pedig elméletek szép számmal születtek a megmagyarázására. Mondhatni, egészen mostanáig abban a hitben ringattuk magunkat, hogy értelmes lények által küldött üzenetet sikerült elkapnunk, csak sajnos nem tudjuk megfejteni. De úgy tűnik, egyszer minden álom véget ér, így a Wow-kábulatból is fel kellett ébrednünk. Nem azért, mert valakinek egy űrbéli rosette-i kő segítségével sikerült dekódolnia a jelet, és kiderült, hogy az a Földről visszaverődött visszhang, hanem mert a tudomány könyörtelenül haladt előre önnön fejlődésének útján, és színre lépett egy Abel Méndez nevű tudós, a Puerto Ricó-i Egyetem asztrobiológusa, aki csapatával egy sor analízis után arra jutott, hogy a jel egy hidrogénfelhő és egy neutroncsillag közötti kölcsönhatásból származhat. A hivatalos magyarázat szerint: „a csillag sugárnyalábja áthaladhatott a hideg hidrogénfelhőn, és ez okozta az 1420 megahertzes frekvenciához közeli intenzív sugárzást. A tudósok hasonló jeleket fedeztek fel az Arecibo Obszervatórium korábbi észlelési adataiban, amelyek a Teegarden csillagból származnak. A Teegarden az egyik legkisebb ismert csillag, tízszer könnyebb a Napnál, és 12 fényévnyire van a Földtől. Jelei gyengébbek, mint a Wow! jel, de ennek az eredetére utalhatnak, mivel azonos természetűek.”
Szóval itt a mítosz vége, fusson el véle az, akinek kedve van rohangálni. Lehet, hogy mindez önöknek abszolút közömbös, és inkább a benzin árának változásain tűnődnek, meg ha van gyerekük, akkor a hamarosan bekövetkező iskolakezdés költségein, de higgyék el, azok sem előbbre valók. Ha nem lennének mítoszaink, vagyis ha mindenre rögtön tudnánk a választ, akár fel is köthetnénk magunkat. Az élet sava-borsa ugyanis éppen ez a bizonytalanság: amit nem tudunk, az mindig izgalmasabb annál, hogy kettő meg kettő az négy. Petőfit is rég elfeledtünk volna, ha száz százalékig biztosak lennénk benne, hol és hogyan halt meg. Halottak napján virágot vinnénk a sírjára, de ezt leszámítva nem foglalkoznánk vele, mert a tudás félig-meddig maga a közöny.
Nekem ez a Wow-jel volt a remény, hogy mégsem vagyunk egyedül ebben a végtelen űrben, és hogy ez a halovány, de mégis létező bizonyosság mindig itt lesz a kezünk ügyében, ha netán magányosnak éreznénk magunkat. Persze az ember nem az a fajta, amely az égre nézve hajlamos elbizonytalanodni, hanem éppen ellenkezőleg, azt hiszi, az övé az egész mindenség. De a Wow-jel a józanokat gondolkodásra bírta, és bár ők vannak kevesebben, vannak helyzetek, amikor a kevés is okot adhat a bizakodásra.
Ennek most vége. A Wow-jel megy a kukába, és mert ilyen tudományosan megtámogatott másik mítoszunk jelenleg nincsen, mi is mehetünk vele együtt. Talán még Petőfiben lehet reménykedni, hogy az ő halála az idők végezetéig rejtély marad, de ismerve a kutatókat átható mohóságot, nem kizárt, hogy egyszer mégis fölbukkan Fejéregyháza környékén egy vele kapcsolatos lelet. Per pillanat ennek kevés esélye van, így megnyugodhatunk: bármilyen ínséges időket is élünk, mégsem maradunk rejtélyek nélkül. Hacsak nem próbálunk értelmet kutatni a közösségi médiás kommentek végtelen áradatában.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
