A szobában már félhomály volt. Csendben, könyvvel az ölében ült. Nem olvasott, csak nézett maga elé. A kutya a lábánál feküdt. Aludt.
Felállt és az ablakhoz ment. Kinézett, de eleinte semmit nem látott a sűrűn eső cseppektől. Így hát azt figyelte, ahogy lefelé gördülnek az ablakon.
Hirtelen mintha zajt hallott volna. A kutya is felemelte a fejét.
Tőlem jött. Lebuktam.
Egy monoklis úr törte meg a csöndet – ezt megúsztam. Kéknek gúnyolt öltönye beleolvadt a sötétbe. Belépett. Első szava visszhangzott a fejemben: „Sarah”. Sarah udvariasan kiterelgette az urat a szobából.
Visszajött, gyertyát gyújtott. Tükörbe nézett, mintha valamit keresne magán. Nem talált semmi újat.
A kutya nem aludt vissza. Megvárta, míg Sarah leül. Őrködött. Fekete szőrszmokingja elnyelte a fényt. Dobermann. Sarahval ellentétben ő peckesen ült. A nő hallgatta a falakon átszűrődő zenét. Finoman ütötte a ritmust az ujjaival. Mintha senki sem figyelné. Felállt. Résnyire nyitotta az ajtót. Hangosabb lett a zene. Lépteit visszairányította az ablak felé.
Újra a versengő esőcseppeket nézte.
Apró fényes foltokat vett észre – kocsik voltak. Közeledtek. A körforgalom ívét követve megálltak pár percre a bejáratnál. Kiszálló utasaik elrejtőztek fekete esernyőik alá.
A sötét lassan kezdte elnyelni a szobát. Új gyertyának adott lángot. Nem akarta, hogy feltűnést keltsen. Ahogy én sem. Van kettőnkben valami közös: nem szeretnénk, hogy észrevegyenek.
A zenét egyre közeledő beszéd váltotta fel. Becsukni szerette volna az ajtót, mikor a monoklis úr hangját meghallotta. Az ajtóban megvárta. Sürgetve utasította Sarah-t kötelességei elvégzésére. Sarah komoly arccal bólogatott mindenre. Azaz semmire nem figyelt. Megvárta, míg elmegy a monoklis úr. Kulcsra zárta az ajtót. Teljesen elnémult a zene. A szekrénye polcait fürkészte. Hunyorított, hátha jobban lát. Pár perc után feladta. A gyertya fényében a lemezei között keresgélt. Egyet behelyezett a lemezjátszóba. Nem az elejétől indította el. Így is ráhangolódott a dallamokra.
Az esőcseppek háttérzajként nyomták el az érkező vendégek harsogását. Meghallott egy dudát. Az ablakhoz szaladt. Boldog mosollyal örvendezte a piros esernyőt. Pördült egyet. Kapkodva szedte össze holmijait. Ahogyan a ruhákat gyűjtötte össze, úgy szedte össze magát is. Haját felkötötte, lazán. A kutya figyelte kapkodó gazdáját.
A lány újra a tükröt bámulta. Mintha megkomolyodott volna. Az esőcseppek is halkabban ütköztek az ablaknak.
„Bruce!”. A nagy dobermann odafutott gazdájához. Kimért lépésekkel indultak az ajtó felé, ami bezárult mögöttük. Hallgattam, ahogy Sarah cipője kopogott a lépcsőn. Megfogtam a piros esernyőmet és kinyitottam a szekrény ajtaját. A hang irányába indultam. Nem figyelt senki. Az ajtó előtti lépcsőház korlátjára támaszkodtam.
„Thomas!” Engem szólít – vagyis, azt hittem. Szememmel megtaláltam. Nem csak őt, magamat is. Sarah előtt álltam, ugyanabban az öltözékben, mint amiben figyelem őket. Piros esernyőm is ugyan olyan. Megismerem. Megölelt engem.
Tévedtem. A mellette álló férfi jobb, mint én. Meg merte csókolni a kezét. Én sohasem mertem megtenni. Halkan elindult egy zene. Ismerős, de honnan? Az ismeretlen hasonmás felkérte táncolni. Mintha érezném, ahogy táncolunk. A dallamot is kezdem megismerni. Lehunyom a szemem. Érzem őt.
Hangzavar lett. Sarah-t nem éreztem többé. A földön feküdt. Tétlenül néztem. Néztük, mindketten. A különös hasonmásom piros esernyőjével ugyanazt érezte, mint én. Tehetetlenséget. Sarah meghalt.
Szememet erősen összezártam. Menekültem a valóságtól. Egy ismerős hangot hallottam. Kinyitottam a szemem. Felébredtem. Esős nap volt, mint akkor Sarah szobájában. Balra tekintettem. Bruce nézett vissza. Az öreg házőrző. Hiányzott valami. Valaki. A feleségem.
Valaki üdvözölt. „Apa, megint rémálmod volt?” – kérdezte vékony hangon Sarah, a kislányom.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- Cipurka
