Bizonyos történelmi szereplők neve úgy hangzik, mintha egy anekdotából léptek volna elő. Pitu Guli pontosan ilyen. Az ember meglátja ezt a nevet, és ha magyar, továbbá hajlamos a gyermeki nyelvrontásokra, rögtön azt mondja: Pityu Guli. És ettől kezdve már nem lehet tőle megszabadulni. Nem egy balkáni forradalmár áll előttünk, hanem egy kedves, bajuszos, kissé csámpás, de határozott tekintetű fazon, aki reggel még szalonnát evett egy konyhaasztalnál, délután meg már az Oszmán Birodalom ellen szervezkedett.
Pedig Pitu Guli egyáltalán nem volt mókás figura. 1865 körül született Kruševóban, az akkori Oszmán Birodalom területén, a mai Észak-Macedóniában. Aromán, vagyis vlach származású volt, szegény családból jött, és már fiatalon olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket a hatalom sehol nem kedvel: önálló, nyughatatlan, nehezen kezelhető ember volt, aki tizenhét évesen elment Szófiába szerencsét próbálni, majd 1885-ben már egy oszmánellenes felkelőcsapat tagjaként tért vissza Macedóniába. Később elfogták, Kelet-Anatóliába száműzték, és éveket töltött egy trabzoni börtönben.
Ez azért már nem a „Pityu, hozzál egy fröccsöt” kategória, hanem a sűrű balkáni történelem, amelyben az embereknek nemcsak nevük van, hanem sorsuk is. Pitu Guli sorsa pedig valahogy úgy alakult, hogy mindig visszakerült Kruševóba. Mintha a város nem eresztette volna el. Az ilyen helyekből lesznek később legendák: hegyek közé szorult települések, ahol a falak többet tudnak a múltról, mint a történészek, csak ezzel a tudással soha nem kérkednek.
Guli 1895-ben újra hazatért, és csatlakozott ahhoz a mozgalomhoz, amelyet az utókor Belső Macedón Forradalmi Szervezetként, IMRO-ként emleget. A cél Macedónia autonómiájának kivívása volt, vagyis az oszmán fennhatóság alóli függetlenedés. Itt kezdődik az a történelmi rész, ahol a mai olvasó szédülni kezd, mert a Balkánon a nemzeti, vallási, nyelvi és politikai szálak olyan sűrűn szövődnek egymásba, mint egy rossz mesterek által összebogozott telefonkábel. Pitu Gulit ma Észak-Macedóniában és Bulgáriában is hősként tartják számon, ami önmagában is azt jelzi, hogy nem egy beskatulyázható figuráról van szó.
És aztán jött 1903, az Ilinden-felkelés a macedón és trák területeken kirobbanó oszmánellenes megmozdulás. A kruševói felkelők rövid időre létrehozták a Kruševói Köztársaságot, amely történelmi léptékkel mérve inkább csak egy fellángolás volt, de a népek emlékezetében néha ezek a rövid felvillanások maradnak meg legtovább. 1903 márciusában Pitu Guli már saját fegyveres csapatot vezetett, és a felkelés előtt hónapokig készítette fel az embereit. A döntő csata a Mečkin Kamen, vagyis „Medve-kő” közelében zajlott, ahol 1903. augusztus 12-én Guli elesett a Kruševói Köztársaság védelmében.
A „Medve-kő” névvel különben a történelem megint túlteljesítette az irodalmat. Ha egy író találja ki, a szerkesztő talán visszadobja, mondván: kedves kolléga, ez már túl szimbolikus. Egy Pitu Guli nevű forradalmár elesik a Medve-kőnél? Nem lehetne esetleg kevésbé romantikus? De a valóság ilyenkor csak legyint, és azt mondja: én már csak ilyen teátrális vagyok.
Az érdekes az, hogy Pitu Guli a halála után sem tűnt el. Mármint fizikailag természetesen igen, de a történelmi emlékezetben kifejezetten zajos életet kezdett élni. Ma emlékműve van, dalokban és versekben szerepel, sőt Észak-Macedónia himnuszában is megemlítik a nevét. Egy partizánbrigádot is elneveztek róla, és neve a térség hősi panteonjának egyik kiemelkedő bejegyzése lett.
És itt érünk vissza a névhez. Mert mit kezdjen az ember Pitu Gulival, ha egyszer magyar füllel Pityu Guli lett belőle? Csak annyit, hogy tisztelje és becsülje, ahogy a valódi hősöket illik. Sűrűn megesik, hogy a történelem nagy alakjait túl magas talapzatra helyezzük, de ott bronzzá dermedve csupán a galamboknak nyújtanak pihenőhelyet. Ám egy félrehallott név visszaad nekik valamit az emberi arányaikból. Pitu Guli nem lesz kevesebb attól, hogy valaki Pityu Gulinak mondja. Ellenkezőleg: közelebb jön hozzánk, magyarokhoz.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
