Szerencsésnek mondhatja magát az, aki még személyesen ölelheti meg az Édesanyját anyák, vagy az év bármely napján. Másnak ez nem adatik meg – ők legfeljebb egy csokor virágot vihetnek a sírjára. Ezen a nevezetes napon minden, a családfánkon szereplő édesanyára emlékezem – most ezzel az alapnak vett, régi írásom bővítésével, aktualizálásával.
Nagyon szép volt a nagyanyám lánykorában. Erős, pirospozsgás, fürge lányka. Barna hajfonatát koszorúba tűzte a fején, és reggeltől estig énekelt. Százkilenc évvel ezelőtt hozta világra egy picike, madárcsontú fiatalasszony, akinek ötven éve még mondhatta: Édesanyám.
Még én is ismerhettem és szerethettem öt – a Dédit –, akit nyolcévesen a szülei egy jobb élet reményében Amerikába vittek. Fiúmétól több ezer kivándorló közt szorongtak a Carpatia fedélzetén. Talán a két gyermekének jövője miatti aggodalom rajzolta az első apró barázdát szülőanyja, az én ükanyám szép arcára. A Wisconsin megyei Milwaukee sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Szembesülniük kellett az idegenek iránti bizalmatlansággal, a munkájukért kapott éhbér valóságával. Aztán bő három év elteltével visszafordultak az „Ígéret Földjéről”, hogy a családfőt hamarosan elvigyék a Nagy Háborúba. Onnan sosem vezetett már haza az útja. Borbála asszony arcán csak szaporította az élet a ráncokat. Mert a szegénység, és a munka látástól-vakulásig – meggyűri az embert. Dédanyám ifjú lánykaként már fájó háttal dagasztotta a kenyeret, feldolgozta a lent, öntötte a vizeskannából a „vizesnyolcast” a szoba és a tornác döngölt padlójára.
Keserves élete volt.
Mégis két gyermeket hozott arra a hitvány világra.
Idősebbik lánya lett az én Nagyanyám.
Öt sem kényeztette az élet. A barázdák szinte észrevétlenül szaporodtak az arcán. Háború. Kilakoltatás. Éhezés. Félelem. Ezek a történések ültek homlokának mélyedéseiben. Korán ment férjhez. Korán szülte meg Édesanyámat… és túl hamar megözvegyült. S mert erős volt testben és lélekben, csupán arcának bőrét tudta megviselni a szenvedés.
Ereje a hitében rejlett. S aki hisz a holnapban, annak arcára mosolyt csal a remény. Mindig tiszta szívből tudott nevetni. Huncut szarkalábak futottak kék szeme körül. Nevetett Édesanyámmal, az unokáival, s két dédunokája is könnyedén „vitte táncba”. Kilencvennégy év szaporította arcának redőit, s õ büszkén viselte őket. Máig hallom, ahogy nagymama-lányának is anyáskodva mondta: édes kislányom.
Ez a valamikor édes kislány, fiúkat megszégyenítő elevenséggel ugrált, mászott fára, fogócskázott. Szőke copfjai repdesve verdesték a hátát. Könnyen tanult, vágyott a tudásra. Éltanuló volt. Akkor még nem is sejtette, hogy a Sors úgy rendeli: Ö legyen az én Anyukám. Túlélő típus volt mint a „nagy víz” túlpartjáról visszatérő ükanyám, a „Frauchen”.
Gyerekként sose éreztem igazán a bajokat – csak némi idő után eggyel több ráncot véltem felfedezni Anyu arcán. S amikor viszonylag problémamentes időket éltünk, hát az emberekben való csalódás vájt új redőt az arcára.
Következetesen szigorú volt – magához, másokhoz, hozzánk. Talán ettől ültek a rövidke, függőleges redők a két szemöldöke közt. Tengerkék szeme mégis mindig nevetett, de legalábbis barátságosan mosolygott mindenkire, s a szeme körül ugyanolyan finom rajzolatú szarkalábak mosolyogtak, akárcsak a nagyanyámnak. Mert családunk asszonyai a legnagyobb keserűség közepette is tudtak nevetni. Ezek a finom, mosoly szülte pókhálók is anyáról lányra öröklődnek. Én is büszke vagyok rájuk.
Remélem, a lányomnak ezeket a „jókedvű” ráncocskákat tudom örökül hagyni, s mire neki is annyi lesz belőlük, mint most nekem, az ő fülébe is súgja majd egy cérnavékony hangocska: szeretlek, Mami!
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
