Ráncok

2026-05-03
70 olvasó

Szerencsésnek mondhatja magát az, aki még személyesen ölelheti meg az Édesanyját anyák, vagy az év bármely napján. Másnak ez nem adatik meg – ők legfeljebb egy csokor virágot vihetnek a sírjára. Ezen a nevezetes napon minden, a családfánkon szereplő édesanyára emlékezem – most ezzel az alapnak vett, régi írásom bővítésével, aktualizálásával.

 

Nagyon szép volt a nagyanyám lánykorában. Erős, pirospozsgás, fürge lányka. Barna hajfonatát koszorúba tűzte a fején, és reggeltől estig énekelt. Százkilenc évvel ezelőtt hozta világra egy picike, madárcsontú fiatalasszony, akinek ötven éve még mondhatta: Édesanyám.

Még én is ismerhettem és szerethettem öt – a Dédit –, akit nyolcévesen a szülei egy jobb élet reményében Amerikába vittek. Fiúmétól több ezer kivándorló közt szorongtak a Carpatia fedélzetén.  Talán a két gyermekének jövője miatti aggodalom rajzolta az első apró barázdát szülőanyja, az én ükanyám szép arcára.  A Wisconsin megyei Milwaukee sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Szembesülniük kellett az idegenek iránti bizalmatlansággal, a munkájukért kapott éhbér valóságával. Aztán bő három év elteltével visszafordultak az „Ígéret Földjéről”, hogy a családfőt hamarosan elvigyék a Nagy Háborúba.  Onnan sosem vezetett már haza az útja. Borbála asszony arcán csak szaporította az élet a ráncokat. Mert a szegénység, és a munka látástól-vakulásig – meggyűri az embert. Dédanyám ifjú lánykaként már fájó háttal dagasztotta a kenyeret, feldolgozta a lent, öntötte a vizeskannából a „vizesnyolcast” a szoba és a tornác döngölt padlójára.

Keserves élete volt.

Mégis két gyermeket hozott arra a hitvány világra.

Idősebbik lánya lett az én Nagyanyám.

Öt sem kényeztette az élet. A barázdák szinte észrevétlenül szaporodtak az arcán. Háború. Kilakoltatás. Éhezés. Félelem. Ezek a történések ültek homlokának mélyedéseiben. Korán ment férjhez. Korán szülte meg Édesanyámat… és túl hamar megözvegyült.  S mert erős volt testben és lélekben, csupán arcának bőrét tudta megviselni a szenvedés.

Ereje a hitében rejlett. S aki hisz a holnapban, annak arcára mosolyt csal a remény. Mindig tiszta szívből tudott nevetni. Huncut szarkalábak futottak kék szeme körül. Nevetett Édesanyámmal, az unokáival, s két dédunokája is könnyedén „vitte táncba”. Kilencvennégy év szaporította arcának redőit, s õ büszkén viselte őket. Máig hallom, ahogy nagymama-lányának is anyáskodva mondta: édes kislányom.

Ez a valamikor édes kislány, fiúkat megszégyenítő elevenséggel ugrált, mászott fára, fogócskázott. Szőke copfjai repdesve verdesték a hátát. Könnyen tanult, vágyott a tudásra. Éltanuló volt. Akkor még nem is sejtette, hogy a Sors úgy rendeli: Ö legyen az én Anyukám. Túlélő típus volt  mint a „nagy víz” túlpartjáról visszatérő ükanyám, a „Frauchen”.

Gyerekként sose éreztem igazán a bajokat – csak némi idő után eggyel több ráncot véltem felfedezni Anyu arcán. S amikor viszonylag problémamentes időket éltünk, hát az emberekben való csalódás vájt új redőt az arcára.

Következetesen szigorú volt – magához, másokhoz, hozzánk. Talán ettől ültek a rövidke, függőleges redők a két szemöldöke közt. Tengerkék szeme mégis mindig nevetett, de legalábbis barátságosan mosolygott mindenkire, s a szeme körül ugyanolyan finom rajzolatú szarkalábak mosolyogtak, akárcsak a nagyanyámnak. Mert családunk asszonyai a legnagyobb keserűség közepette is tudtak nevetni. Ezek a finom, mosoly szülte pókhálók is anyáról lányra öröklődnek. Én is büszke vagyok rájuk.

Remélem, a lányomnak ezeket a „jókedvű” ráncocskákat tudom örökül hagyni, s mire neki is annyi lesz belőlük, mint most nekem, az ő fülébe is súgja majd egy cérnavékony hangocska: szeretlek, Mami!

 

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Furján Rita

Furján Rita

Szakmaszerető pedagógusból 40 év tanítás után boldog nyugger lettem. Immár nem csak kötelesség van: jut idő festésre, tűzzománcozásra, olvasásra, írásra, semmittevésre. A Regénytáron a kezdetek óta – kisebb-nagyobb szünetekkel – jelen vagyok. A Föld egyik legjobb helye! Az érzések teljes repertoárját megélheti ott az olvasó (és író) ember. Aktív pedagógusként írtam egy rajz tankönyvet alsósoknak. Ezzel együtt is több kézműves munkát tudok felmutatni, mint írásos produktumot. Dolgozom az arány javításán.

Vélemény, hozzászólás?

Kérdezd a Regénytárról
Cipurkát!
Cipurka
Kérdezd meg Cipurkát
Szia! Én Cipurka vagyok 🐿️
Kérdezz bátran a Regénytárról!