Séta a nagyfiúval

Akinek volt már ennyi idős fiúgyermeke, az tudva tudja, hogy nem egyszerű vállalkozás az ízlések különbözőségének publikum előtti ütköztetése. Sziklakemény anya lévén azonban úgy gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell! Felkészült, edzett, elszánt versenyzőként engem nagy meglepetések már nem érhetnek. Tehát igent mondtam pelyhedző állú sarjamnak. Gondolatban már vizionáltam a kiszemelt ruhadarabot – több színben, méretben, ilyen-olyan festett, nyomott, vasalt, hímzett mintával. Szívvel-lélekkel készültem a feladatra. Gyűjtögettem az érveket és ellenérveket az általam elképzelt öltözet ellen, illetve mellette. Gondoltam, a kölök korosztályának vaskos argumentuma – a „csak” – ellenében nem lesz sziszifuszi feladat igazam érvényesítése.

Kisétáltunk a nyári napsütésbe, pontosabban fiam sétált, én pedig igyekeztem négyről háromra redukálni lépéseimet az ő egy hosszú lépte mellett. Beszélgettünk, miközben büszkén húztam ki magam a jó fejjel magasabb, csinos srác mellett. Eszembe jutott, milyen sokat sétáltunk ugyanezen az útvonalon – ő még totyogó kisgyerekként, duci pofival, lenszőke hajjal… most pedig lassan kész pasi! Ránéztem a kezére. Csontos, hosszú ujjú férfikéz. Elfacsarodott a szívem. Mielőtt azonban elérzékenyültem volna, előhívtam a kisördögöt. Hirtelen elkaptam és megszorítottam a mancsát, aztán összefogott kezünket lóbálva lépdeltem tovább mellette. Úgy gondoltam, majd jól zavarba jön, és kapkodva-csapkodva ráncigálja ki kezét az enyémből. Meglepetésemre a „jaj, hagyjál már, ne szórakozz!” felkiáltás helyett rámarkolt „S” méretű kacsómra, és vigyorogva elfészkelte kezemet az ő szívlapát méretű tenyerében. Úgy néztem rá, mint aki ufót lát. „Te, ha meglát valamelyik haverod kézen fogva egy csajjal, elindul ám a pletyi!” – figyelmeztettem röhögcsélve tette következményére. Elmélázott egy pillanatra, aztán megnyugtatott: „Téged ismernek a haverok.” Hümmögtem párat, egyben vérszemet is kaptam ettől a békés reakciótól, így hát kötekedve folytattam: „Oké, sok pajtiddal ismerjük egymást, de van olyan, aki még nem is látott.” Ez szöget üthetett a fejébe, mert összeráncolta a homlokát. A hallgatását úgy értelmeztem, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, ezért a szópárbajban elért győzelem ízével a számban szegeztem neki a kérdést: „Na, mit csinálsz, ha olyan haverral futunk össze, aki nem ismer engem? Elbújsz a hátam mögé?”

Az én lapaj fiam megállt, szembefordult velem, lenézett rám, és szemtelen vigyorral a képén azt mondta: „Azoknak a haveroknak majd megmondom, hogy imádom az érett nőket!”

A meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudtam. Még arról is megfeledkeztem, hogy nyakon csapjam, amiért az érett szót kissé megnyomta.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.