Szálló füst, ősz, hallgatás

Valamikor a kilencvenes évek végén, mint elsőkötetes fiatal költő, egy verőfényes szeptemberi napon beténferegtem az Írószövetség Bajza utcai székházába, az első emeleti Deák Étterembe. Ketten ültek az egész étteremben, Bella István és Utassy József.

– Szerbusz, Attila – üdvözölt Bella István, s invitált, foglaljak helyet asztaluknál.

Utassyt ekkor láttam először.

Miután Pista bemutatott neki, leültem.

Utassy szúrósan a szemembe nézett. Rám reccsent:

– Tudod-e, hogy van nekem egy versem, az a címe: Rögeszme?

– Rög esz meg – vágtam rá azonnal.

A szigorú költő megenyhült. Mosolyogva méregetett.

Na, gondoltam, átmentem a vizsgán.

Csend lett.

Titokban figyeltem őket.

Ahogy ott ültek.

Bella Pista a szék támláján átvetve lelógatta az egyik karját.

Utassy kibámult a szélesre tárt ablakon.

A lombok közt átszűrődő napfény ingó foltokat vetett a borpecsétes asztalterítőre.

Beáradt a madárfütty.

Nem beszéltek.

Poharuk után nyúltak.

Újabb cigarettát húztak elő a gyűrött csomagból.

Szálló füst, ősz, hallgatás.

Egyikük köhintett.

A másik mormolt valamit.

Legyintés.

Babrálgattak egy szál gyufával, egy régi verssorral, egy emlékkel.

Néha-néha rám is pillantottak, s mintha kis mosoly jelent volna meg szájuk szögletében.

S mintha sóhajt fojtottak volna magukba.

Meddig ültünk így?

Az étterem megtelt füsttel, lármával.

Hozzánk is leültek.

Azóta sokszor eszembe jut ez a nap.

Még a halk edénycsörömpölést is hallom a konyha felől.

Valamit kaptam akkor. Valamit átadtak nekem. A hallgatásukkal, hümmögésükkel, rajtam felejtett, tűnődő pillantásukkal, valamit, ami többet ért, mintha hosszú előadást tartottak volna a költészetről.

Bella és Utassy. Ketten a mesterek, az apák, a talán utolsó igazi költők közül.

Vagy csak én képzelem így, s nem is történt semmi különös azon a múlt század végi őszi délutánon?