– Mit ennél szívesen? – hallatszik mögöttem.
– Egy tojásos szendvicset.
Az iskolabüfé előtti tömeg hullámzik. Tekintetem kétségbeesetten tapad a kirakatra, a sorrakerülés előtti utolsó pár másodperc a legnehezebb.
– Tojásosat? De hát abban még egy levél saláta sincs.
– Pontosan – nevet fel a lány a fiú megrökönyödését hallva. – Ne kérdezd, miért! A száraz vajas zsemle és a puhára főtt tojás szerintem tökéletesen kiegészítik egymást! Napjaim fénypontja.
Magamban forgatom a szemeimet. Micsoda dráma!
Én következem.
– Egy tojásosat szeretnék!
A szendviccsel a kezemben félreállok az utánam következők útjából.
– Én is azt kérnék!
– Sajnálom, de elfogyott, mára az volt az utolsó.
– Oh, értem! – szontyolodik el. Felém pillant, a kezemben szorongatott zsemlére, majd elmosolyodik.
– Bocsi! – mosolygok én is. Miután mindketten távoztak, és elnyelte őket a folyosó tömege, elindulok az osztályterem felé. A szemetes mellett elhaladva bontatlanul beledobom a frissen vett ebédemet. Nem is szeretem a tojást.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
