Henrik, a könyvtáros, zárás után végigsétált az asztalok között, összeszedte a kint felejtett könyveket, leoltogatta a lámpákat, visszaigazította a székeket. Imádta a munkáját: a könyvek illata, a csend, a régi bútorok hangulata újra és újra elvarázsolta.
Egy ott felejtett olvasójegyet emelt fel éppen egy asztalról, amikor meglátta a férfit az asztalra borulva. Henrik közelebb ment hozzá
– Uram! Ez nem szálloda!
A férfi nem mozdult. Megrázta – semmi. Ekkor vette észre a mellkasába szúrt kést. Ijedten hátrahőkölt, a pulthoz rohant, és hívta a rendőrséget.
Bastard felügyelőt egy hónapja helyezték a városkába. Percek alatt a helyszínre ért a csapatával. Lezárták a könyvtárat, mindent lefotóztak, bezacskóztak, feliratoztak. A felügyelő személyesen hallgatta ki Henriket. A számtalan kérdéstől a könyvtárosnak fél óra múlva már zsongott a feje. Az egyik helyszínelő mentette ki a helyzetből.
– Felügyelő úr! Van itt néhány különös lap.
Bastard leguggolt, és a gumikesztyűt lazán összecsippentve felemelte az egyik papírt. Pauszpapír volt, rajta kis rajzolt négyzetek látványos összevisszaságban. A bal felső sarokban egy számsor: 34/8. A másikon 67/3, és a harmadik, negyediken is hasonlóképpen. Tanácstalanul forgatta, aztán utasította kollégáját, hogy vegye leltárba a többi bizonyítékkel együtt.
– Ismerte az elhunytat? – fordult újra a könyvtáros felé.
– Csak a nevét tudom, azt is a könyvtári jegyéről. Samuel Baker. Magának való ember volt. Nem beszélgetett senkivel, mindig bogarászott valamit. Afféle amatőr kutató volt.
– Tudja, mi után kutatott legutóbb?
– Sajnos, nem.
– Kérem, hogy írja össze, ki járt itt a mai – ránézett az órájára és korrigált – a tegnapi napon, és mit kölcsönzött ki. Henrik sóhajtott egy nagyot, megropogtatta a nyakát és nekilátott.
A rendőrök hajnalban távoztak, a könyvtáros akkor még a névsort körmölte.
Másnap az emberek hüledezve mesélték egymásnak a történteket. Kisváros ez ahhoz, hogy gyilkoljanak benne. Itt az emberek végelgyengülésben, rosszabb esetben betegségben szoktak meghalni – nem meggyilkolva lenni!
Bastard felügyelő a Henriktől kapott lista alapján hívatta be és hallgatta ki az embereket.
Utolsónak a város hírharangját, Mrs. Coleman-t engedte be az ügyeletes. Tőle mindenkiről megtudott valamit a felügyelő. Mrs. Coleman ifjú korában Adam Baker is udvarolt neki, de végül mást vett el. A fia, Samuel, most halott. Apja kutatását folytatta – egy családi titok után nyomozott.
„Minek pocsékoltam el órákat a kihallgatásokkal? – gondolta Bastard felügyelő, miközben Mrs. Coleman-t kikísérte. – Elég lett volna ezzel a nővel beszélni.”
A nyomozás egy hét után sem haladt. Henrik gyanús volt, de nem volt indítéka. A város többi lakója meg… már attól elborzadtak, ha egy baromfi nyakát kellett elvágni.
Aztán pontosan két héttel a gyilkosságot követően megjelent Bastard irodájában a kódfejtő és diadalittasan tette a felügyelő asztalára a könyvet, és a pauszpapírokat.
– Megfejtettem! –
– Na végre! És mi van benne?
– Hát, röviden: a helyi nemesi családnak van egy törvénytelen ága. Ők a Wealthy-k. Egy leszármazottjuk él még a várostól 8 kilométerre, a renoválásra érett kastélyban. Illetve, a jelek szerint van még örökös….
– Na, ez már valami! – pattant fel a felügyelő. – Szép munka! Árulja el, hogy derítette ki!
– Ez egy régi imakönyv. A számok az oldalt és a sort jelölik, amire a pauszt rátéve, a négyzetekben megjelenő betűket összeolvasva a Wealthy család törvénytelen ágáról szóló szöveget olvashatunk.
A felügyelő azonnal kikocsizott Wealthy-hoz. Az inas bevezette a valaha pompás könyvtárszobába. A ház ura a felügyelő beléptekor felállt, és elé sietett. Kezet nyújtott neki.
– Gróf William Charles Thomas Henry Wealthy. Ön, gondolom, városunk detektívje.
Bastard is bemutatkozott, aztán leült a felkínált székbe. A gróf állva maradt.
– A dédapám egy szobalánynak gyermeket nemzett. Írásban elismerte az apaságot, aztán a nő eltűnt. Samuel ezt kutatta ki. Az imakönyv a dédanyámé volt. Ezek szerint mégsem lett annyira tökéletes a titkosítás, mint hitték.
Rágyújtott egy szivarra.
– Tudja, a családunk nevének makulátlanságát máig sikerült megőrizni. Nem kockáztathattam. És azt sem, hogy egy szobalány fattyúja üljön be az örökségbe.
Felállt, tartotta a csuklóját a bilincsért.
– Nem szükséges, gondolom, nem akar elszaladni. – legyintett a felügyelő.
Az inas immár utoljára kísérte ki gazdáját a díszes, faragott ajtón.
A könyvtárban Henrik továbbra is ugyanúgy gyűjtötte a könyveket, igazította a székeket, és kapcsolgatta le a lámpákat, mint az elmúlt 25 évben…
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
