Szimbolikus tévedés

Első osztályos koromban egyik délután a napköziben ültem, a leckém már kész volt, és vártam a délután öt órát, hogy hazamehessek. Rajzolgattam éppen egy kockás – hivatalos nevén négyzetrácsos – spirálfüzetbe, amit csak erre tartottam magamnál. Úgy kéthavonta mindig betelt egy-egy ilyen füzet az alkotásaimmal. Három fő témám volt. Vízilovakat rajzoltam, mert nagyon megfogott az akkoriban bemutatott Hugó, a víziló című rajzfilm, házakat, amilyenekben lakni szerettem volna és csatajeleneteket: indiánok cowboyok ellen, végvári vitézek törökök ellen és szovjet katonák a német katonák ellen.

Ezúttal szerencsétlenségemre ez utóbbit vetettem éppen papírra, méghozzá egy heves tankcsata formájában. Tankok az egyik oldalon, tankok a másikon, a csövük füstöt és tüzet okádott. Egy idősebb napközis tanár néni volt velünk, és amint a padsorok között járkálva megpillantotta a rajzomat, úgy rám ripakodott, hogy majdnem összecsináltam magam. Elkapta előlem a spirálfüzetet és kihívott a tanári asztalhoz, hogy mindenki lássa, amint leteremt és megszégyenít. Fogalmam sem volt arról, hogy mindez miért történik. Fogta a rajzot, kitépte a füzetből és felmutatta mindenkinek, majd az orrom alá dugta:

– Így szereted te a szüleidet és a többi becsületes dolgozó embert? – kérdezte harsányan.

Értetlenül néztem rá, nagyon meg voltam ijedve. Meg se mertem nyikkanni, de egyébként sem értettem, hogy most miért van ez az egész. Kaptam egy fülcsengető taslit, elkérte az üzenőfüzetemet és beleírt valamit, engem pedig öt óráig bezavart a sarokba. Ötkor megkaptam az üzenőt, a kitépett rajzot és az ukázt, hogy a kettőt otthon együtt mutassam be a szüleimnek.

Kissé szorongva mentem haza, de mivel anyuékkal kivételesen ritkán találkoztam, Kerinek – aki a dédnagyanyám nővére volt – mutattam meg az üzenőmet és a rajzot. Feltette a szemüvegét és olvasta, majd megint olvasta és harmadszor is, de már félhangosan. Láttam rajta, hogy nem érti ő sem. Nézegette a rajzot is, de hasztalan. Átmentünk a másik szobába és ott megmutattuk a Dédikének és a Nagymamának is. Nagymama szegény már évek óta egy fotelban ücsörögve élte mindennapjait, mert egy agyvérzést követően részlegesen lebénult. Naphosszat csak olvasott és tévét nézett, de leginkább csak olvasott. Okos asszony volt és némileg szabadszájú is egyben. Ő fejtette meg a rejtélyt.

Levette a szemüvegét és megnyugtatott, hogy ne foglalkozzak ezzel a dologgal, mert a tanár néninek fogalma sincs arról, hogy miket irkált az én üzenőfüzetembe. Elmagyarázta Dédinek és Kerinek is, hogy mi történhetett, majd röviden utalt nekik arra is, hogy szerinte a tanár néninek mit kellett csinálnia azért, hogy tanári állást kapjon. Dédike ekkor gyorsan megkérte, hogy ne a gyerek előtt, pedig nyilvánvalóan semmit nem értettem. Utána elmentem Kerivel aludni a hátsó szobába, Nagymama pedig megvárta anyut és aláíratta vele az üzenőmet.

Úgy feküdtem le aznap este, hogy sejtésem nem volt arról, valójában mi történt. Később persze mindenre fény derült, hiszen addig nyaggattam őket, amíg töviről-hegyire el nem magyarázták. A lényeg azonban nem is az üzenetben és a rajzban rejlik, hanem ennél sokkal fontosabb történt: ez az eset elindított valamit, egy rendkívül fontos és hasznos folyamatot. Dédi, Keri és Nagymama felváltva meséltek ezután nekem a régi időkről, és ezekben a történetekben kaptam életem első élményeit magáról a történelemről. Nem azt adták tovább, amit az iskolában tanultak, az újság vagy a tévé közvetítette, hanem amit a saját szemükkel láttak, amit átéltek. Nagyon fontossá váltak ezek a történetek számomra. Egy olyan szál ez a gyerekkoromból, ami a mai napig velem van, és úgy érzem, hogy véd engem ebben a mostani világban, ahol a valóságot sok esetben megrendelésre gyártják.

Ja és az üzenőfüzet, meg a rajz. Mint említettem, tankcsata volt a papíron szovjet és német tankokkal. A szovjet tankokon vörös csillag díszelgett, a német tankokon meg egy, a tévében látott jel, ami a Wehrmacht jele volt. Egy kereszt, ami négy derékszögből áll a sarkukkal egymás felé fordulva, és még véletlenül sem metszi egyik vonal sem a másikat. A napközis tanár néni ezt egy másik keresztnek gondolta, ami manapság is önkényuralmi jelképnek számít. Nem hibáztatható érte. Miért is kellett volna ismernie az ősi, hindu szimbólumokat?

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.