Köztudott, hogy egy gyerek a Kecskeméti Vadasparkban a határozott tiltás ellenére benyúlt a szurikátákhoz és megfogta Zarát, a vemhes nőstényt, aki erre ösztönösen megharapta. A gyerek ezután földhöz vágta Zarát. A kis állat azonnal elpusztult.
Nem tudok napirendre térni az eset fölött. Részint mert egy ötödikesről van szó, és az én fogalmam szerint az ötödikeseknek már van felelősségérzetük. Csak magamból indulok ki: ötödikes koromban én már irodalmat olvastam, és örültem, hogy a suliban történelmet is tanulunk. Értem én, hogy most más világ van, a gyerekek önmegvalósítanak, a tanárok meg azon küszködnek, hogy valahogy megfékezzék az ezzel járó szabadelvűséget. Minket anno még pofoztak a suliban, ami nem volt egy kedves gesztus, de ha az ember nem volt reménytelenül idióta, az ilyesmit könnyedén megúszhatta. Én például jó, ha kétszer kaptam tanári pofont, akkor is csak azért, mert akaratomon kívül olyan helyzetbe keveredtem.
Fogalmam sincs, a mai diákság mire véli az iskolában töltött napot, de én, aki eredendően lusta voltam – a házi feladat olyan nehezemre esett, mint a foghúzás –, hamar rájöttem, hogy ha már ott vagyok, nem árt figyelnem is. Akkor sem múlik gyorsabban az idő, ha nem figyelek, sőt akkor igazán nagy a kín. De ha figyelek, legalább hármasra tudni fogom az anyagot. Erre csak egy kicsit kellett rádolgozni, hogy meg legyen a négyes, és nem sokkal többet, hogy az ötös is.
De ez a módszer csak katalizátorral működött, amit régi, elavult kifejezéssel úgy hívnak: szigor. Ma már szentségtörés ezt emlegetni. Régen a tanár volt az isten, tőlük szereztük meg azt a tudást, amelynek kibogarászásához lusták, vagy képtelenek voltunk. Ma már ilyen útmutatásra nincs szükség, mert ott a zsebben az okosteló, azzal pedig egy-két húzással megszerezhető a világ összes tudása.
A példa viszont azt mutatja – szegény Zarára gondolok –, hogy hiába a csúcstechnológia és hiába a modern filozófiák, gyerekként és felnőttként is minden további nélkül lehetünk idióták és primitívek. Ennek pedig a leglátványosabb megjelenése az, ha nem vetünk ügyet a közösségi életet működtető szabályokra és semmibe vesszük a tiltásokat. Az alapelv az, hogy jogból sosem elég, de feladatból egy is sok.
Nagyon sajnálom ezt a szegény, oktalan kisállatot, és engesztelhetetlenül dühös vagyok arra a kölökre, aki galád tette ellenére a névtelenség burkába rejtőzhet. Mert az egy liberális maszlag, hogy nem ő felelős a tettéért. A magam tapasztalatából kiindulva egy ötödikes már kis felnőtt, saját világképe, érdeklődési köre és értékrendje van. Megérdemli, hogy viselje a tettei következményeit, vagy ha kitartóan és őszintén bizonyítaná, hogy megbánta ezt a galádságot, akár még a feloldozást is elnyerhetné. Ám addig kijárna neki a nyilvánosság. Ha csak úgy bukdácsolna a neve szájról szájra, mint az epheszoszi Artemisz templom fölgyújtójáé, már az is elég lenne. De a törvények ebben is a bűnösöket védik. Nagyon nagy kár.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Egyetértek minden egyes szavával.
„Mert az egy liberális maszlag, hogy nem ő felelős a tettéért.”
Nem liberális a szó eredeti értelmében, de maszlagnak maszlag.
„A magam tapasztalatából kiindulva egy ötödikes már kis felnőtt, saját világképe, érdeklődési köre és értékrendje van.”
Egyetértek.
Nehéz megszólalnom, mégsem burkolózhatok hallgatásba. Nehéz, mint tanárnak, rengeteg osztálykirándulással és táboroztatással a hátam mögött. Nehéz, mint állat- és környezetvédőnek.Nehéz mindenféle szempontból. Talán könnyebb volt boldogulni mondjuk három évtizeddel ezelőtt, mert igen, más volt a fegyelem, mások voltak az értékek. Sose volt könnyű az iskolai életnek ez a része, még ha a kívülállók azt is hitték. Felelősség volt, állandó készenlét, odafigyelés, s ha az ember azt hitte, már nem érheti meglepetés, a gyerek még mindig ki tudott valami olyat találni, amitől égnek állt a hajunk. Hivatkozhatunk itt mindenre, hibáztathatunk társadalmat, családi hátteret, iskolát, de igen, a gyereknek is vállalnia kellene a felelősséget, mert ejnye-bejnye, és ennyi? Talán az állatkertben felnőtt irányítással végzett nyári munka segítene, ha ez megoldható, bár nem tudom, honnan is jött ez az osztály. Ha látná közelről – mert ezt bizony az okosteló nem mutatja -, hogy az állatokkal való foglalkozás milyen sok időt, energiát igényel, s mennyire meg kell becsülni a természetnek ezt a kis szeletét, okulna, még ha ez csak szép álom is részemről. A kis szurikátán persze ez már nem segít. De talán ezen a gyereken még igen. S a többieken is.
Ez nagyon nagy baj. Mármint hogy a család nem működik igazán. Viszont én egy szegény munkáscsaládból származom, ahol nem emlékszem, hogy valaha is átestem volna ilyen kiképzésen. Átlagos felfogásommal ösztönösen értettem és éreztem, mit szabad és mit nem. Pedig volt ott jó és rossz példa is dögivel. 🙂
Ma már azt is olvastam, hogy bottal piszkálta az állatot, ami ezután harapott.
Ez még rosszabb verzió. Ugyanakkor meg minden körülmény nem ismert. Pl a gyermek háttere. Nem mindannyiunknak volt szerencséje polgári, vagy polgárosodó családban nevelkedni, ahol elmagyarázzák, amit élettel, és halállal kapcsolatban ezért el kell. 🙁