Képzeljük magunkat Obeyes Chuma helyzetébe: egy idegen ország fővárosában tartózkodott, nem ismert ott senkit, nem beszélte a nyelvet, és elvesztek a csomagjai. Önök miként másznának ki ebből a kelepcéből? Tízből tizenegyen biztosan kapásból rávágják erre, hogy ilyen esetben meg kell keressük hazánk nagykövetségét, és segítséget kell kérünk a hazajutáshoz. Igen ám, de ehhez józan és derűlátó gondolkodás szükséges, amiben a tanzániai költők gyöngye nem bővelkedett. Ugyanaz történt vele is, ami az emberek többségével, amikor összecsapnak a hullámok a feje fölött: fenyegetettnek és elveszettnek érezte magát, miközben a sírás kerülgette.
A Madigan’s-tól eltávolodva leült a James Joyce szobor lábához, hogy átgondolja a lehetőségeit. Úgy találta, mivel van száz dollárja, mégsem teljesen esélytelen. Ezzel akár egy hétig is kihúzhatja, ha vállalja, hogy kenyéren és vízen eltengődik. A nadrágja hátsó zsebében pedig ott gyűrődik annak a rendezvénynek a prospektusa, amit az őt meghívó hölgy a leveléhez mellékelt. Isteni csoda, hogy az utolsó pillanatban kivette a verseskönyvéből, mert ha nem így tesz, most tényleg nem volna semmi, amibe belekapaszkodhat. Így viszont rendelkezésére állt egy helyszín és egy rendezvény, ahová megfelelő ügyeskedéssel akár meg is érkezhet, és ahol – ígéret szép szó – állítólag tolmács és banánsör várja. Valamilyen úton-módon tehát el kellett jutnia Kilkennybe.
Súlyos tévhit azt gondolni, hogy egy tanzániai költőnek urbánus környezetben, és pláne Európában nincs esélye az életben maradásra. Fordítva talán így van, mert ha egy európai költőt kiragadnak a komfortzónájából, és minden nélkül kint felejtenek a szavannán, rövid időn belül oroszláneledel válik belőle, de Obeyes Chuma tudta, hogy a szavanna sokkal veszélyesebb Dublin belvárosánál, ahol ha történetesen beszéli az angolt, kalap és puska nélkül is boldogulhat. Kicsit bánta már, hogy az egyedi stílus jegyében ezt a lingvisztikai kérdést ilyen kategorikusan eltolta magától, de őt ez tette különlegessé: nincs még egy költő a földön, aki legalább alapszinten ne beszélné az angolt. Persze megjátszhatta volna, hogy nem tud más nyelven, csak szuahéliül, és közben, csakúgy, mint a honfitársai, tökéletesen bírja ezt a világnyelvet is, de tudta, hogy ha így tesz, előbb utóbb lebukik, és akkor mint költő, és mint világirodalmi kuriózum, senkinek nem lesz érdekes. Csak így volt izgalmas, hogy őszintén és ellenőrizhető módon megmaradt egynyelvűnek.
Az irodalmi sikernek természetesen nem ez az egyedüli feltétele, de ebben a furcsaságok felé hajló világban, amelyet élünk, kétségtelenül ez a járhatóbb út. Talán Obeyes Chumát is csak középszerűnek tartja a kritika, ha egymás után vállalja a fellépéseket, és mindenütt angolul fejti ki véleményét a pánafrikai bozótköltészet legújabb trendjeiről. Írországba sem jött volna el soha, ha nem olvas egy cikket arról, hogy az ottani irodalmi Nobel-díjasok nagy száma miatt ezt az ország egyfajta katalizátora ennek az elismerésnek. Akiről az írek jó véleménnyel vannak, az fél kézzel már meg is markolta ezt a kitüntetést.
Elfogadta hát a felkérést, de voltak kikötései. A legfontosabb természetesen a szuahéliül folyékonyan beszélő tolmács volt, akinek elviekben már a dublini repülőtéren ott kellett volna várnia, a másik pedig a sokat emlegetett banánsör, mert az hozzá tartozott a költészetéhez. Gondoljunk csak az Óda a banánsörhöz (eredeti címe: Wimbo wa bia ya ndizi) című költeményére, amelyet hazájában meg is zenésítettek.
Az út tervezésekor minden apróságot figyelembe vett. Egy költőtársa például egészen Frankfurtig vele utazott, és tolmácsolt, ha arra szükség mutatkozott. A tranzitban sajnos elváltak az útjaik, mert ez a költőtárs a frankfurti könyvvásáron volt érdekelt, de Obeyes Chuma különösebben nem aggódott. Ha nem akadt volna össze azzal a fickóval, aki megitatta vele azt az átkozott főzetet, minden a forgatókönyv szerint alakul és a tanzániai költők gyöngye most békésen autózik Kilkenny irányába.
Így viszont csak annyit tehetett, hogy fog egy taxit, és a sofőrnek megmutatva a prospektust, elviteti magát Kilkennybe. Aránylag hamar talált is egy szabad járművet, amelyet nem szikh sofőr, hanem egy tőről metszett ír vezetett. Obeyes Chuma nem ismerte a Zöld Sziget lakóinak észjárását, ami a jóhiszeműség és az óvatosság elegyére épül, mert bár az írek barátságosak, és hajlamosak a könnyed fecsegésre, ha ellenséges szándékot fedeznek föl, lazán odébbállnak. A kedélyesen mosolygó sofőrnek eleve gyanús volt a csomagok nélküli, angolul nem tudó afrikai, így a nemzetközi kommunikáció jelnyelvén először azt szedte ki belőle, van-e pénze bármilyen fuvarra. Ezt a jobb keze mutató- és hüvelykujjának összedörzsölésével jelezte, ami a világon mindenütt, így Tanzániában is azt jelenti, amit.
Obeyes Chuma fölmutatta a gyűrött százdollárost. A sofőr – akinek nevét sajnos nem jegyezte fel a történelem – ekkor bólintott, és megkérdezte, hova lesz a menet, mire a tanzániai meglobogtatta előtte az ugyancsak gyűrött prospektust. Az ír taxisofőr arcára ugyanolyan borulás vetült, amilyen a dublini eget szürkére mázolta, majd a fejét rázva terjengős beszédbe kezdett. Obeyes Chuma úgy sejtette, keveselli a pénzt, tehát mégis okosabb lett volna a tanzániai nagykövetségre vitetni magát, ám ez zavarában nem jutott eszébe. Ehelyett elővette a lehető legszomorúbb arckifejezését, mert eszébe jutott, hogy hazájában a macskák ugyanígy néznek a halpaci kofákra, és mindig kapnak tőlük néhány falatot. A sofőr is bekapta a horgot, mert az Obeyes Chuma szeme csücskében megcsillanó könnycseppet látva végül bólintott, hogy jól van, nem bánja, és intett a tanzániainak, hogy másszon be a kocsiba.
Úgy tűnt, Obeyes Chuma számára a gond ezzel megoldódott: bent ült egy taxiban, ami elviszi majd Kilkennybe, ahol már meg tudja értetni magát, és ha a száz dollár nem lesz elég a viteldíjra, kölcsönkér a szervezőktől, amit majd megad a Nobel-díj összegéből.
Obeyes Chuma ebben hitében végleg megnyugodva bámészkodott kifelé a taxiból, ami hosszas kanyargás után a dublini vasútállomáson kötött ki.
– Egy pillanat! – mondta ekkor a sofőr, majd a kocsiból kipattanva, kezében a százdollárossal elviharzott. Az enyhe kifejezés, hogy a költő nem értette, mi történik, ám amikor a vöröshajú ír rövid idő múlva ismét megjelent, minden a helyére rázódott.
– Száz dollárért a városhatárig sem viszlek el, de hogy lásd, kivel van dolgod, vettem neked egy vonatjegyet Kilkennybe. Csipkedd magad, mert a masina rögtön indul! – mondta ékes dublini tájszólással, amiből a tanzániai egy árva kukkot sem értett, de a vele született intelligenciájával fölfogta, hogy a kényelmes utazással kapcsolatos reményei kútba estek. És mert a taxisofőr közben föl is tuszkolta a vonatra, ami szinte azonnal ki is gördült az állomásról, megadta magát az újabb sorsfordulónak.
Az egyik kezében a vonatjeggyel, a másikban a gyűrött prospektussal Obeyes Chuma tehát elhelyezkedett egy üres fülkében, és az átélt izgalmaktól – és persze a taxisofőrnél maradt száz dollárjától – megszabadulva, szinte azonnal álomba is szenderedett.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
